Könyvtárosok könyves blogja

Sári Júlia új műfordításában olvastam el a regényt, mely Szerb Antal szerint Kipling legjobb regénye. Sári László utószavában olvashatunk azokról a körülményekről miért kapta meg a Nobel-díjat.

Sokunknak Kipling neve összeforrt A dzsungel könyve c. regényével. A Kim viszont egy új világot tárt fel, amely bevezet India szellemiségébe. Megismertet olyan körülményekkel és emberekkel, akik különböző rangúak és foglalkozásúak. Tiszteletben tartja a természetet, amely a képi világával segít megérteni az élet titkait.

Számomra az egyik legfontosabb gondolat, hogy minden ember képes lehet megváltozni, jobbá lenni, még az is, aki úgy gondolta magáról, hogy nem.

Erre legjobb példa Mahbub Ali, aki megkapja azt a kérdést, hogy miért nem követi az Utat, amely a Világ Kis Barátjának az útja. Az első gondolata persze az hogy dühvel, vagy verekedéssel kellene reagálnia a hozzáintézett kérdésre, de mégis képes humorral közelíteni a válasz megadásához.

Az ő saját, “lovakhoz” kötődő nyelvén fogalmazza meg, hogy képes lesz erre.

“-Majd követem, de csak lassan. Egyszerre csak egyik lábamat emelem, ahogy a sánta ló az umballai ugratópályán. Talán így is eljutok egyszer a Paradicsomba. Ezen munkálkodom…”

A regény első angol nyelvű kiadását, az író apja, John Lockwood Kipling illusztrálta 1901-ben, az ő munkái láthatók ebben az új magyar kiadásban is.

Kipling 1865-ben született Bombayben, így gyermekkorában megismerte a bennszülöttek nyelvét, szokásait, elragadta ez a világ. Metodista lelkész apja egy bombayi képzőművészeti iskola tanára, anyja Baldwin angol miniszterelnök nagynénje volt. Szülei hatéves korában Angliába küldték tanulni. Előbb nevelőszülőknél nevelkedett, majd a Westard Ho-beli katonai kollégiumban tanult. Rossz látása miatt azonban nem léphetett katonai pályára. Kollégiumi élményeit Stalky és Tsa (1899) című regényében örökítette meg.

1882-ben visszatért Indiába, ahol újságíróként dolgozott. Itt jelentek meg első novellái és versei. 1889-ben Kipling Angliában telepedett le, ahol írásaival hatalmas sikert aratott. Igazán elismert költővé a Barrack-Room Ballads (Kaszárnyaballadák) című kötetével vált, mely 1892-ben jelent meg. A kötetben hagyományos modorban írt balladák és humoros, cockney-tájszólásban, katona-argóban megszólaló versek találhatók. Ugyanebben az évben megnősült, majd amerikai felesége vermonti birtokára költöztek. Az Amerikában töltött évek alatt írta A dzsungel könyvét (1894), és A dzsungel könyve második részét (1895), melyekben Kipling kivételes írói képességgel személyesíti meg a természetet, és szinte emberi egyéniséggel ruházza fel a dzsungel vadállatait. A farkasok fölnevelte Maugli történetével Kipling azt tanítja, hogy az élet állandó küzdelem, amelyben a gyengébb áldozatul esik az erősebbnek, a dzsungel kegyetlen törvényéből azonban nem hiányzik a méltányosság és a szolidaritás sem. Amerikában nem érezte jól magát, ezért 1896-ban visszatért Angliába. 1899-ben Dél-Afrikában dolgozott haditudósítóként, és lelkes beszámolókat írt a búr háborúról.

1907-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az első világháborúban ismét lelkes haditudósításokat írt, majd miután fiát elvesztette a háborúban, regényben dolgozta fel fia alakulatának történetét.

1935. január 18-án halt meg Londonban. Önéletrajza, a Something of myself (Valamit magamról) halála után, 1937-ben jelent meg.

A vallások és azok tisztelete, a nyugat és kelet kapcsolata, a brit titkosszolgálat tevékenysége is benne van a műben. Persze ezt nem lehet egy mondattal leírni, el kell olvasni.

Jó kalandozást kívánok Kim és a tibeti láma útitársaként India folyói, hegyei és városai között!

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

avagy romantikus, bár kissé hosszadalmas történetek egy magányos férfiről, akinek izzott a szíve, és aki még akkor is harcolt, amikor már túl volt mindenen, és nem várt rá más, csak a halál.

Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A tavalyi év végén kisebb vihar támadt a Svéd Királyi Akadémia főtitkárának amerikai irodalmat lekicsinylő kijelentései körül. A Nobel-díjat odaítélő intézmény vezetője gyakorlatilag leírta az amerikai írókat, akik műveikben tömegkulturális divatokat majmolnak, valamint bezárkóznak saját kis (?) világukba, kirekesztve önmagukat a világ nagy irodalmi diskurzusából. Ennek központja természetesen Európa, miként a passzát szelet is köztudottan mifelénk fújják. A főtitkár úr aztán (igen helyesen) benyújtotta lemondását, amelyet nyomban el is fogadott az akadémikusok díszes testülete. Miért fontos ez? Főleg Kurt Vonnegut kapcsán, aki magát sosem tartotta valami nagyjelentőségű irodalmárnak. És mégis, már annyi név kapcsán emlegettük az irodalmi Nobel-díjat ezen a blogon, hogy nem tudom megállni, ha valaki, Vonnegut megérdemelte volna. Akkor is, ha valójában tényleg nem jelent az égvilágon semmit.
Bizony, kedves sznob irodalmárok, Vonnegut művei önmagukban a tömegkultúra részei, tehát neki még majmolni sem kellett! Egyszerűen csak íróként olyan népszerűségre tett szert, mint kortársai közül kevesen (na jó, ne köntörfalazzunk, SENKI). Nem hiszem, hogy a következő évtizedekben lesz olyan író, akinek a halálát annyian fogják megsiratni, mint két évvel ezelőtt az Övét. Főleg az én, most harmincas éveiben járó generációm tagjai közül. Sokan az Ő művein nőttünk fel és talán olvasóvá sem váltunk volna soha nélküle. És igen, bizony felnőtt fejjel is megmaradt sokak kedvence, bármennyire is tartott attól, hogy csak fiatalok olvassák. De miért is? Talán azért, mert összes könyvéből áradt az a leginkább fiatalokra jellemző „naivitás”, amely nem hajlandó beletörődni a világ szörnyűségeibe, igazságtalanságaiba. Kurt Vonnegut nyolcvan évesen is fiatal volt. Sikeresen kerülte el a felnőtt lét „bölcsessége”, amely legtöbbször persze csak közöny, beletörődés. Valahogy sajnos rajta maradt ez a „fekete humor mestere” címke, amely talán pont a lényeget fedi el. A sötét látásmód, az irónia és az olykor rá jellemző keserűség mögött mindig ott van az egyes ember, illetve az emberiség jövője iránt érzett aggodalom. Igazi humanista volt, akinek életműve talán (persze nagyon csak talán) javított valamit a világ folyásán. Hány író mondhatja ezt el magáról manapság?
No akkor pár szót a könyvről, magáról is. Ördögcsapda címen egy olyan válogatás jelent most meg Mark Vonnegut gondozásában, amelyben eddig ki nem adott írásokat olvashatunk. Nyílván nem véletlenül, gondolhatjuk. Igen, talán tényleg nem ebben a könyvben fogjuk megtalálni Vonnegut legjobb írásait, de nekem például sokkal jobban tetszett, mint a szintén „elszórt” írásokból összeállított eddigi kötetek. A könyv javát háborús történetek adják, leginkább a porig bombázott Drezdában játszódók. Kiegészítések az ötös számú vágóhídhoz, megannyi rekviem egy értelmetlen pusztítás áldozataiért. Van itt aztán levél a családhoz, még Európából, napokkal a háború végét követően. Vonnegut stílusa már itt is döbbenetesen erőteljes és magával ragadó. És van itt még sok, rövid írás, egyik-másik egészen zseniális. Olyan írások, amelyek elolvasására elég pár perc, de amelyek emléke még napokig kísért. Olyan írások, amelyekért olvasni érdemes. Köszönet érte!

Kurt Vonnegut: Ördögcsapda (Maecenas, cop. 2009.)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Nincs legjobb magyar regény. A legjobb magyar regény Ottlik Gézától az Iskola a határon. (Miért? Mert az Esterházy egy oldalnyi papírra leírta az egészet? Nem.) Anyám szerint Németh László: Iszony a legjobb magyar regény, de ő már elmúlt hetven éves, viszont magyar tanár. Ki mondja meg, hogy melyik a legjobb magyar regény? A közönség, az ezerfejű caesar? A Pál utcai fiúk és az Egri csillagok a legjobb magyar regény? Választások előtt Wass Alberttől A funtineli boszorkány, Adjátok vissza a hegyeimet, Kard és kasza a legjobb magyar regény? Mondják meg a könyvtárosok! (A könyvtárosok papok, de a könyvtároslányok nem apácák.) Ha Szabó Magda: Régimódi történet, Jókai Anna: Ne féljetek!, és Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka a legjobb magyar női regény, akkor Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány a legjobb magyar férfi regény? Kertész Imre a Sorstalanságért Nobel-díjat kapott, Nádas Péter az Emlékiratok könyvéért és a Párhuzamos történetekért megérdemelne egyet, Esterházy Harmonia Caelestise külföldön is nagy siker (én jobban szeretem a Termelési regényt), viszont Máraitól A gyertyák csonkig égnek egy vicc (rossz vicc). Jobb regény Spirótól a Fogság, mint Szilágyi Istvántól a Hollóidő? Ha szubjektív lehetnék, azt mondanám, hogy a legjobb magyar regény Hajnóczy Pétertől A halál kilovagolt Perzsiából (sokkal jobb, mint az azóta lefordított amerikai alkoholisták), Szerb Antaltól az Utas és Holdvilág, és Krasznahorkai Lászlótól a Háború és háború. Valaki azt mondta, hogy a legjobb magyar regény címéért versenyben van Bodor Ádám Sinistra körzetje és Kukorellytől a Tündérvölgy is. Nem Krúdy, vagy Kosztolányi írta a legjobb magyar regényt? A Pokolbéli víg napjaim regény? Jó regény Závada Pál: Idegen testünk és Vámos Miklós: Apák könyve? Mit mond az irodalmi kánon? A spenót, a neospenót, a villanyspenót és Kulcsár-Szabó Ernő?

Van egy regény, amelyet a hivatalos irodalomtudomány negligál, Balassa Péter (emlékszik még valaki erre a névre? – szerencsére igen!) lesújtó kritikával illette, de rajongói ájult tisztelettel csüggnek rajta. A nyolcvanas években divat volt beszélni róla, de nem sokan voltak képesek végigolvasni.
Egy könyvkiadói ismertetésből idézek: „A Karnevál a XX. századi magyar (és bátran mondhatjuk: európai) irodalom egyik legfontosabb regénye, mind a nyelvhez, mind a mítoszhoz való viszonyulása tekintetében a James Joyce utáni regényírás jelentős állomása. Humoros és szellemes, izgalmas és szórakoztató, váratlan fordulatokban gazdag, ugyanakkor mély és elgondolkodtató, önvizsgálatra ösztönző. A regény világa, minden felhőtlennek tűnő könnyedsége ellenére többszörösen összetett (társadalomrajz, groteszk paródia, szimbolikus jelentésréteg), ezért a Karnevál sokféleképp olvasható – a különböző rétegei között azonban tökéletes egyensúlyt és megfelelést találunk. A mű alapmotívuma és egyben legfontosabb szála az önkeresés. Ezzel pedig a Karnevál még egy lényeges funkciót lát el: segít eligazodni a létezés zűrzavarában. Értelmet ad mindazoknak a dolgoknak, amelyek a világban történnek – mindannyiunkkal.” (Danyi Zoltán)

A könyvkiadók, persze, mindig dicsérik a saját portékájukat. Létezik azonban alaposabb, és talán elfogulatlanabb elemzés is: a neten elérhetők közül talán, vagy biztosan Danyi Zoltáné http://vmek.niif.hu/01300/01369/01369.htm és

Thiel Kataliné http://filozofia.ektf.hu/anyagok/2007/thiel%20katalin.doc a legjobb.

Hamvas Béla Karnevál c. műve egy hét részből álló izgalmas és szellemes családregény, mely a fejezeteket megelőző, azokat értelmező és filozófiai kontextusba helyező dialógikus formában megírt eszmefuttatásokkal egészül ki. Ezen eszmefuttatások a legtöbb olvasó számára befogadhatatlanok, és ezért ELHAGYHATÓK!, a filozófiát kedvelők számára viszont további szellemi csemegét rejtenek. (Ez a „csemege” egyszerre megalázó és felmagasztosító, gyötrelem és gyönyör, mint minden komolyan vett gondolkozás az emberről.)

Akit érdekel a filozófia, az előbb-utóbb eljut ehhez a könyvhöz, de én tudnám ajánlani azoknak is, akik csak egyszerűen szórakozni, néha csak mosolyogni, néha viszont hangosan röhögni akarnak. Íme egy részlet:
„A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett.
Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom -
A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de -
Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni.
A vöröshajú hirtelen megállt.
Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab.
Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad -
Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt.
Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern -„

Ez volt Hoppy Lőrinc színrelépése. Hoppy az egyik legszórakoztatóbb figura, a maga mászolygásával, amelyre egy további példa:

„Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc -
Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott.
Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő -„

Egy másik mellékszereplő: Barnabás Maximus. Róla Hamvas így ír:

„Barnabás Maximus az őskortudomány egyetemi magántanára volt, de a tanítástól visszavonult, és erejét kizárólag kutatásainak szentelte. Régebben az egyetemen több féléven át a pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot tartott, és ez a felolvasássorozat akkoriban “A nagy Ri” címmel meg is jelent. Barnabás abból indult ki, hogy az ősvallás, amely a történet előtt az egész földön, még Ameri-kában is elterjedt Ri főisten tisztelete, amint a név mutatja. A kultusz valószínű központja Afri-kában volt, éspedig a szent hegy, a Ruvenzori tetején. A vallás papjainak külön kasztja volt, az úgynevezett elő-kelők (a görög ari-sztosz, amiből a mai ari-sztokrata), az ő feladatuk volt, hogy a szellemlényt (spiritus) hódolatban és tiszteletben részesítsék. Erről a helyről vándoroltak aztán ki például Bari-ba, Agri-gentunba, Antivári-ba, Kori-ntoszba, Pári-zsba, Madri-dba, Alexandri-ába. Az istenség nevét igen sok mai név még őrzi, mint például Sári, Biri, Mari, Teri, Kari, Piri, Feri, Gyuri. A római császárok részben még a nagy istenségtől való leszármazásban hittek, így Tiberius és Hadrianus. Az istenség színe vörös volt, mint azt a pirí-t, virí-t szavak mutatják, és általában neki szenteltek mindent, ami hangos és erőteljes volt, példa erre: ri-kolt, ri-vall, ri-ad, ri-pakodik. Templomában a neki szentelt hetérák (ri-banc, ri-ma, latinul: meretri-x, törökül: huri) éltek egészen különös módon; úgy, hogy a folyó fölött hidat építettek és házakat, ennek emlékét őrzi a velencei Ri-altó. Hadserege is volt, amelyben a fő rangot a centuri-ók és a condottieri-k viselték. Az ősi tisztelet egyik távolabbi pontja Züri-chben, később pedig Bri-stoliban volt. Angliában a kultusz, mint a bri-tek neve mutatja, a Ri-chárdok és a Henrikek alatt még élt. Az istenséget Indiában az ari-ák tisztelték, és a ksatri-ja kaszt volt nekik szentelve. Később a tisztelet már a páriák közé süllyedt. Perzsiában a tisztelet jeleit a Tigri-s folyó és Dári-us király neve őrzi. A tisztelet elég korán meghonosodott Triest-ben és Ri-o de Janeiróban is, északon pedig a Missouri folyóig és az Ontari-ó-tóig terjedt, Norvégiában Kri-sztiániáig. A múltban egész Szibéri-a ezt az istenséget tisztelte, nálunk a Sabari-a szó jelzi, hogy a vallás magas fokon állt. Az istenség tisztelete igen hangos volt, ünnepein a piros színt viselték, és szimbóluma általában nem az egyenes, hanem a parabolikus volt (homori-t, dombori-t). Szent madara a ri-gó volt, szent állata a kutya, amit a mai Bodri szó őriz. Szent hala a heri-ng, szent gyümölcse a ri-biszke volt. Egyik legnagyobb szentélye a Földközi-tengeren, Santori-n szigetén volt, a kultusz innen származott át Algéri-ába, Etruri-ába, Bavári-ába, Ausztri-ába és Hungári-ába. A szent hegy belsejében az út titkos folyosókon át halad, ez volt a labiri-ntus, itt lakott a szent kakas, amely éjfélkor kukori-kolt. A nagy istenség egyik későbbi formája a Merkuri-us volt. A szentek közül Ciri-ll, Viktori-án és Flóri-án még tudtak róla. A középkorban a lovagok közül Tri-sztán. A játékok közül a kri-kelt és a mári-ás volt neki szentelve. Nevét némely közmondás őrzi, mint például: ököri-szik magában. Az istenségnek szentelt betegség a beri-beri volt. Ünnepeken nagy mulatságokat rendeztek (muri, dári-dó). A szent ételt, a ri-zst ették, és kukori-ca-(tengeri-) leveleket lobogtattak, az ünnepen humoros jeleneteket is adtak elő, innen a kari-katúra és a gri-masz szó eredete. Ezeknek az ünnepeknek a nyomait egész a Behri-ng szorosig követni lehet. A kultusz centruma akkor Canterbury volt. Az istenség szent köve a nefri-t, drága-köve pedig a beri-ll volt. Indiában az isten nevét a Kri-sna szó őrzi, de a ri-shi éppen úgy, mint a mai napig használatos shri szó is. Az istenséghez fűződő egyik mítosz azt beszéli, hogy fején papri-kakoszorúval született.”

Sajnos nem folytathatom a regény több száz szereplőjének hasonló jellemzését – terjedelmi okok miatt. Valamennyien mulatságosak, és ha nem olvassuk el a fejezetek közötti dialógusokat, akkor tiszta szívvel nevethetünk rajtuk. Talán csak a feministáknak lehetnének fenntartásaik – ilyen szörnyeteg nőkkel irodalmi műben még nem találkoztam.
A mű cselekményéről és eszmei mondanivalójáról nincs kedvem (és képességem sem) írni – pár sorban összefoglalhatatlan. Olvassátok el! Egy-két hónap múlva várom a kommentárokat! /Az ismertetésem végét összecsaptam, de szeretném, ha a nyári szabadságolás időszakára eltűnne a könyv a könyvtárból!/

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Szeretem a verseket, mert ha kevés az időm, akkor is egy-egy kötetet felütve kiléphetek a mindennapi rohanásból. A költemények hol felvidítanak, hol elgondolkodtatnak, de mindenképpen megérintik a lelkemet. Segítenek, hogy olvasgatásuk után másképpen lássam a világot.
Egyik kedvenc költőm Tompa Mihály. Költészetét kezdetben a népies versek, regék, mondák jellemzik. 1846-ban „Népregék és mondák” című verseskötetével jelentős népszerűségre tesz szert.
Az 1848-as forradalom döntő változást hoz életében, tábori lelkész lesz. A bukás után következik a meghurcoltatások sorozata, egy ideig börtönben is ül.
Költészete a szabadságharc bukása után teljesedik ki. Nagy szerepet játszik a nemzet életösztönének, a reménynek és a feltámadás hitének fenntartásában. Egy egész nemzedék érzésvilága szólal meg verseiben az elnyomás évei alatt „titkos nyelven”, allegóriákban.
A „Pusztán” ; „A gólyához” ; „A madár fiaihoz” és számos más költeménye méltán emelik legnagyobb költőink sorába.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Hát akkor legyen tízes lista:

Askildsen, Kjel: A thesszaloniki kutyák

Ficsku Pál: Gyerekgyár

Murakami Haruki: Világvége és keményre főtt csodaország

Niemi, Mikael: Popzene Vittulából

O’Connor, Joseph: Az ügynök

Palahniuk, Chuck: Cigányút

Schätzing, Frank: Raj

Spiró György: Álmodtam neked

Szorokin, Vlagyimir: Jég

Varró Dániel: Szívdesszert

Pluszként egy rövid ajánlat a januári, hosszúra nyúló hideg napokra. Ha valami könnyed olvasmányra vágyunk, ami azért irodalom a javából, ne hagyjuk ki az Übü drámák szerzőjeként híressé vált Alfred Jarry Szuperhím c. kisregényét. A XX. század kezdetének izgalmas világából Jarry a húszas évekbe repít minket, amikor az ember fizikai határainak leküzdése elérhető közelségbe kerül, leginkább a modern tudománynak és az alkoholnak köszönhetően. Bámulatos szexuális teljesítmény, több ezer mérföldes, egy huzamban tartó verseny kerékpár és vonat között, természetesen az előző győzelmével. Gunyoros humor, áltudományos okfejtések és klasszikus műveltség keveredik ebben a rendkívül szórakoztató olvasmányban. Egy írás, amely által egy kicsit beleképzelhetjük magunkat a századforduló pezsgő kulturális életű, bohém világába, ahol élni oly jó lehetett, természetesen Párizsban, hol is másutt? Utána érdemes még megnézni a Picasso kalandjait, hogy az élmény teljessé váljon, no meg ott van Apollinaire, ha nem lett volna még elég az erotikából… Boldog Januárt Mindenkinek!

Alfred Jarry: A szuperhím (LAZI, 1998, 2003)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Mivé torzul a lélek, ha kora gyermekkorától kezdve egy mágikus játék, a sakk varázsolja el, ebbe menekül az őt fenyegető világ elől? Magától értetődik, hogy élete is végeérhetetlen sakkjátszmává alakul, melyben egyetlen feladatra kell össszpontosítani, a védelemre, a végzetes matt elkerülésére. Környezete sakktábla, a vele kontaktusba kerülők pedig figurák a játékban. De inkább az a kérdés: mi történik vele, ha megfoszatik szenvedélyétől, ami már az életét fenyegeti? A szenvedélybetegek megvonási tüneteit ő is megéli, de “le tud-e szokni”, fel tud-e állni töretlen gerinccel és ép elmével az asztaltól?

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Közeledik a karácsony. Az ünnepi készülődés során eszembe jutottak gyermekkorom karácsonyai. A fenyőfa illata, a csillagszóró, ezernyi apró csillag lobbanása és egy könyv, amelyet akkor olvastam először. A “Karácsonyi látogatók” megkapó története. Újra elővettem a könyvet, elolvastam, és felnőtt szemmel nézve ugyanannyi szépséget találtam benne.

Gyermekkori emlékek ihlették Fekete István „Karácsonyi látogatók” című kötetét.

A szülőfalujába hazalátogató író találkozása öreg dajkájával, Rozi nénivel: „… az öregasszony átölelte a vállam, és egyszerre a régi lett minden. Szívemben újra megvillant a régi nyarak ragyogása, régi ízek édessége, régi mezők szénaillata, és az öreg karok ölelésében megéreztem, hogy minden elmúlhat körülöttünk, elmúlhatunk mi magunk is, de a jóság ifjúsága és a tűz dajkáló, drága melege el nem múlhat soha.”

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy nép, egy sors, egy vallás, egy kultúra, több ezer éven átívelő történelem. Címszavakban így lehet jellemezni a zsidóságot. Mi az a kapocs, ami összetart egy – a világ számtalan pontjára szóródott – népet?
Miért lettek ők üldözöttek bárhol, bármikor fordultak meg a történelem során? Mi alkotja azt a szellemi, kulturális értéket, ami miatt sokan tiszteljük Őket?
Fenti kérdésekre számos könyvben választ nyerhetünk. A zsidóság élete mindig foglalkoztatta az irodalmárokat.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »