Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába. Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba.
Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg hogy, szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak.
Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét.
Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast.
A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen.
És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye.
Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri!
UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dícsérik.
Anthony Burgess: Földi hatalmak (Cartaphilus, 2008)
A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.
Nincs kapcsolódó írás.
Írhattam volna ezt a véleményt bármelyik írásodhoz (bár most átgondolván, nem biztos). Burgesstől a Gépnarancsot s az Egy tenyér ha csattan c. regényeket olvastam, mindkettő kiemelkedő mű. Felkeltetted az érdeklődésem ezzel a bloggal is, de nagyon kevés az idő (mármint az olvasásra szánt, fordítható, s az írásra még sokkal kevesebb). A regényről szóló írásod nagyon értő és alapos – annak ellenére fölfogom, megértem, hogy nem olvastam a regényt. Egyszer majd… a restanciák után.
Amit nem tudom, hova írjak (talán kellene egy közös, állandóan használható, nemcsak műhöz kötött blog is), az a következő: a magyar (különösen a kortárs magyar) irodalom kevés embert foglalkoztat, sokkal több a világirodalom… Peddig lenne miről írni.
azt a mindenti, mégis elolvastad?! grr, még csak most kezdek bele…
troppauer: el akartam olvasni, csak az evot nem vállaltam, rengeteg lett volna
remélem kiderült a posztból, hogy nagyon tetszett
Jack Reacher: sajnos az a helyzet, hogy a világ többet ír, mint a magyar, ez van. Ennek ellenére, szerintem elég sok magyar szerző került már föl az oldalra. (Nádas, Esterházy, Kertész, Ficsku, Békés Pál, Zoltán Gábor, Szabó Magda, Krasznahorkai, Cserna-Szabó, Bächer – ami most eszembe jut)
troppauer: sok mindent írtam, de elveszett… Lehet, hogy a világ többet ír, mint a magyar, de ez nem biztos, hogy értékben összemérhető. A Nobel-díjról is rengeteget értekeztem (azt nem tartom értékmérőnek, de sok régi és mai “klasszikusunk megérdemelte volna, pl. Babits, KOSZTOLÁNYI, József Attila, Ottlik Géza, Örkény István, Weöres Sándor, Nádas, Esterházy stb.).
Idő és energia híján az általad felsorolt magyar szerzőket alig ismerem. Megismétlem, és elnézést, hogy ide írom: kellene egy általános fórum. Kezd belterjessé válni a blog.
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.