Könyvtárosok könyves blogja

Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát.
A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek.
Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek.
Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is.
Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek.

Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Egy könyv, amivel igencsak befürödtem. Pedig a fülszöveg sokat ígér, „szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is”. Ja, és nem mellesleg „az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere”. Hát, most akkor a baj vagy velem van, vagy a világgal, vagy az ajánlás túlzott erősen. Lássuk…

Hősünk, az ír ex-szabadságharcos az Ügy győzelme után érzett csömörében önkéntes száműzetést vállal egy elhagyatott, az Antarktiszhoz közeli szigeten. Már megérkezésekor baljós árnyak gyülekeznek, az előző időjárás-megfigyelő tiszt, akinek átvenné a helyét, sehol sincs, csak a közeli világítótorony őrét találják a szigeten, aki viszont semmiféle értelmes kommunikációra nem bírható. Mindennek ellenére barátunk nem tántorodik el és beköltözik a szigeten álldogáló viskóba. Úgy tervezi, hogy olvasással, gondolkodással, csendes elmélyüléssel tölti a következő egy évet, de ebből persze semmi nem lesz. Mindenesetre még annyi ideje marad, hogy visszaemlékezzen fiatalságára, az angolok által fenntartott árvaházra, ahol felnőtt és kitanulta a hajózási logisztikus szakmát, valamint mindenekelőtt későbbi nevelőapjára, aki számos bölcsességgel tette gazdagabbá őt.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra

Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon - ”

Az agnosztikus Camus (Közöny, Pestis, Bukás, Sziszüphosz mítosza) és a katolikus Pilinszky „vitája” nem minden tanulság nélküli; de én inkább olvasok verseket. Az Oktogonnál összefutottam Miskin herceggel, ő ajánlotta:

„Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedül az maradt,

hogy üdvödet keressem.” – látod, ezt nekem írta – mondta, és futott tovább, csak a költők és a lúzerek olvasnak verseket, és jött Ady:

„Végül mindig Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanul és jelentés nélkül,

és mindenkinél boldogabban.” – citálta és proklamálta véreres szemekkel, és áhítattal.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Daniel Kehlmann a Világ fölmérésével nálunk is jelentős sikert aratott. Szó se róla, nem volt egy rossz könyv, meg én a magam részéről szeretem is az ilyen kalandos, jól olvasható, de azért érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is bíró könyveket, de valahogy már amikor befejeztem, éreztem, hogy nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Ma már pedig hiába is törném a fejem, semmi emlékezetes részlet nem jutna belőle eszembe. A Hírnév pont azért csábított olvasásra, mert valami könnyed, rövid de azért nem teljesen gagyi olvasnivalóra vágytam, amit buszon, metrón, villamoson is elő lehet húzni.

A műfaj eleve sokat ígér, „regény kilenc történetben”. Na ez azért nekem így utólag kicsit sántít, mert a kötet novellái nem igazán alkotnak egy nagy történetet, inkább néhol csak finom átfedések, kapcsolódási pontok, míg máshol közvetlenebb, a szereplők sorsát alapvetően befolyásoló érintkezések vannak. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt. Kezdetben azt gondoltam, hogy Kehlmann jó érzékkel írt egy könyvet, amit majd simán filmre lehet vinni, mondjuk az Ütközések vagy a 21 gramm, illetve ha a könnyedebb térfélen maradunk, akkor valamelyik lazább Robert Altman film stílusában. Aztán ahogy az ember egyre jobban belefeledkezik az olvasásba, úgy veszi észre, hogy itt sokkal többről van szó. A történetekben valami hihetetlenül jó arányban keveredik a realizmus az abszurddal és olykor a szürreálissal. Mindez kitűnően megrajzolt alakokkal, akik vagy rendelkeznek a címben szereplő hírnévvel, vagy csak vágyakoznak utána, vagy egyik se, hanem valami mellékágon szereplői lettek ennek az egésznek. A címadás ezért nekem nem is tűnik túl szerencsésnek, én végig úgy éreztem a megfelelő cím az idegenség lenne (ha nem lenne annyira szájbarágós persze…). Szembeötlő, hogy a legfőbb közös pont a szereplőkben, legyen az híres ezoterikus író, hírnévre vágyó informatikus, munkáját utáló megszállott blogger, híres színész, nem más, mint az a végtelen távolság, amely elválasztja őket saját szerepeiktől, tulajdonképpeni életüktől. Vajon miért képtelenek mind valójában megélni azt az életet, ami az övék? Ha választ nem is, nagyszerű iróniával, ötletesen megírt történeteket kapunk, ahol például a saját szerepéből kilépő, magát hasonmásnak kiadó színészről kiderül, hogy pocsék alteregó és így tovább… Miguel Auristos Blancos, a brazil ezoterikus író alakjáért pedig külön köszönet, nyilván az ilyen típusú gondolatok iránti mély elkötelezettségem miatt örültem neki annyira. Ő az, aki „a lelki nyugalomról, a belső kellemről és dimbes-dombos réteken való kószálás közben az élet értelmének kereséséről szóló könyvek szerzője”, aki éppen a „Kérdezd a kozmoszt, és az felelni fog” c. kéziraton dolgozik és akinek világszerte idézik az olyan magvas gondolatait, mint például, hogy „Válj eggyé a dolgokkal, eggyé az eggyéválással, eggyé a velük való egységeddel, eggyé a haragoddal, és ha ledobják az atombombát, akkor válj eggyé az atombombával!”.

Egyetlen kritikai észrevételem maradt, túl rövid…

Daniel Kehlmann: Hírnév (Magvető, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

“Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén.”