Könyvtárosok könyves blogja

Két dolgot tisztázzunk előre.
Egy: utálom a hagyatékból előrángatott írásokat. Azokat azért dugdosta valaki a fiók mélyére, hogy ott is maradjanak. Főleg igaz ez akkor, ha az a valaki ki is jelentette a halála előtt, hogy minden, amit ki akart adni, kiadatott, lehet elhúzni az íróasztala környékéről.
Kettő: Kurt Vonnegut az én egyik korai egyházatyám. Szellemi fejlődésem mentora, és csetlés-botlásom elnéző tanúja. (Olyanokkal együtt, mint Bohumil atya, Muddy Waters atya, Ernesto atya, Hobo atya, Woody atya.)
Szóval elfogult vagyok. Kurt atyától sok mindent lehetett tanulni. Humort, iróniát, kételkedést, empátiát, és mivel a könyvei mind ott sorakoznak a polcomon és rendszeresen olvasgatom is őket, azt hiszem, ezeket a dolgokat megtanultam.

[Ami a novellákat illeti: bár nincs mellettük keltezés, valószínű, hogy ezek az írások az ötvenes években keletkeztek, amikor még nem tarolt le mindent a televízió, és Vonnegut rövid történetek írásából tartotta fönn magát. Ezek a novellák fényességes (mármint ilyen papírra nyomott) és nőiességes (mármint többnyire nőnemű olvasókat vonzó) lapoknak készültek, amikor ezeket még milliók olvasták. Jó értelemben vett szórakoztatásra készültek ezek az írások, kerekek, csattanósak. Persze, hogy vannak benne felejthetőek is, de azt, hogy rossz, egyikre sem mondanám. És van köztük néhány kimondottan jó is – persze elfogult vagyok, mint már említettem.]
Zárom soraimat. Vezessetek óvatosan és tartsátok szárazon a puskaport!

A könyvet köszönjük a Maecenas kiadónak!

A feladat: egy közösség megerősítése. A játszma tétje: egy birodalom fennmaradása. A szereplők: fiatal, egészséges és erős katonák állnak szemben egy öreg, betegeskedő és elpuhult hivatalnokkal. A kipróbált módszer a régen bevált stratégia: keressünk külső ellenséget, ezzel erősítsük a közösség kohézióját. A játszma eredménye: totális kudarc, anyagi és erkölcsi csőd, teljes anarchia. Röviden így is össze lehetne foglalni a Nobel-díjas dél-afrikai író regényét.

Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.

Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.

Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.

Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.

Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk. “A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban bizonyos, e mű olyan problémákat vet fel, melyekkel szembesülni valóban értelmes feladat.

Befejezésül álljon itt a vers, melynek továbbgondolása a regény.

Konsztantinosz Kavafisz (1863-1933)

VÁRUNK A BARBÁROKRA

- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.

[Faludy György fordítása]

J. M. Coetzee: A barbárokra várva

Art Nouveau Kiadó 2003

Fordította Sebestyén Éva

A könyv a FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008)

A mi családunkban a politika a nicht vor dem kind kategóriába tartozott. A kivétel az egyik nagyapám volt, aki minden alkalmat megragadott a komcsik és a ruszkik szidására – és alkalomnak ugyanolyan jó volt, ha Brezsnyevet mutatták a tévében, mint ha kikapott a Fradi -, de olyan reflexszerűen csinálta, hogy nem lehetett komolyan venni. (Persze most már értem én. A német név és a kisgazda múlt a háború után nem volt kimondottan ász pár leosztás. Az öccsét elvitték malenkij robotra, és soha nem jött vissza.) Szóval nem voltam teljesen naiv politikailag, de engem is beszippantott a hetvenes-nyolcvanas évek létező szocialista virágkora. Átléptünk a rendszerhibákon, beléptünk a KISZ-be, hogy majd mi, fiatal csegevarák belülről… Na persze! Aztán amikor érettségi előtt, 1988-ban, javasolták, hogy mennyek pártfőiskolára, elküldtem őket a francba, persze nem így, mert a tekintélytiszteletet azért belénk nevelték.
Szürreális világ volt, látszatvilág. Minden köznek szánt kijelentésnek volt egy második értelme is. Az ember akaratlanul megtanult a sorok között olvasni, figyelni a hangsúlyokra, a metakommunikációra.
Egy ilyen látszatvilágba, egy lepusztult, hóborított Kelet-Európai országba érkezik meg Konstantin az illatszer(vagy titkos)ügynök. Hazajön. Ebben az országban élt huszonöt évig, de megszökött. De akkor miért jön vissza? Valóban titkos ügynök, akit a Deuxiéme Bureau küldött, vagy csak honvágya van, vagy önigazolást keres? Talán mindegyik.
Nyugtalanító, egyszerre otthonos és idegen világba csöppen, ahol mindenki vár tőle valamit, csak mert odaátról jött. Unatkozó ügynökök gyakorolnak rajta, és közben feltárulnak a Vezér és a Rendszer köré szőtt mítoszok. A félelemből, megtévesztésből és öncsalásból eredő belső rend, ami független a valóságtól.
Konstantin, miközben belekeveredik a Vezér megbuktatására szőtt összeesküvésbe, egy természettudós érdeklődésével vizsgálja az otthon maradt rokonait, barátait. Az alkalmazkodásuk, együttműködésük okait kutatja, hogy miért nem akarják megváltani a világot, miért elégszenek meg azzal, hogy kiszorítsanak maguknak egy meleg és kényelmes helyet a szarban. De nem biztos magában sem. Lehet, hogy benne van a hiba? Lehet, hogy inkább alkalmazkodnia kellett volna, mint vállalni az idegenséget, az akol melege helyett?
Nincs válasz, csak önkínzás van, és megrendezett forradalom, hatalomátmentés, egymásnak ellentmondó hírek.
Néhol olyan szép, hogy már fáj, máshol leül kicsit, és az utolsó harmadában, mintha az író is elvesztené a fonalat Konstantinnal együtt, de érdemes elolvasni, megismerni a korszak egyik lehetséges történetét, főleg azoknak, akik már nem éltek benne.

“Az apámra már életében emlékeztem csupán, talán mert ő is csak emlékeztetett magára. Ott volt, megvolt, ugyanolyan volt, megszoktam, még kedveltem is, mint egy ajándék karórát, hajamban a borjúnyalást. A megszokás tehette, hogy elképzelni sem bírtam, nem hogy elgondolni: egyszer csak nem lesz.
- Miért beteg?
- Nem beteg, csak hal meg.
Észre sem vettem. Talán, mert állandóan ezt csinálta, vagy erre készült, gyakorolt. Amikor aztán megláttam, megértettem az okát, de még a célját is. Eljutott odáig, hogy egybeesett a kettő, nem maradt közöttük semmi, mondjuk egy életnyi hézag. Csak az akarása maradt meg, minden más helyett. Tiltakozásként haldoklott. Vagy a bátorságát bizonygatta. Vagy meg akarta próbálni; mindig is nagyon kiváncsi volt.
Feküdt az ágyban, melegen öltözve, mint ki útra készül vagy vadászni, bakancsa kilógott a paplan alól. Nagy, fekete bakancs a lepedőn.
Arra vártam, azt mondja: most majd megmutatom. De nem szólt. Némán erőlködött. Élethossziglan gyűjtögetett, megtakarított erejét összpontosítva igyekezett átjutni valahova. A boldogság előérzete fénylett az arcán: hogy most majd sikerül.
Lehet, hogy sok szerencsét kellett volna kívánnom neki. Roppant bátor dolgot művelt, és roppant jól csinálta.
- Azt szeretném – mondta jól csengő, mély hangon -, ha ezek a rohadtak tudnák, hogy ellenükre teszem. Hadd sápadjanak el tőle. Eszembe is jutott, hogy közzéteszem az újságban, de aztán mégse tettem. Rajtad és az anyádon torolnák meg. Őszintén szólva, igyekeztem, hogy senkim se legyen, se barátom, se szeretőm, néha a rokonaimat is letagadtam, hogy ne essen bajuk, ha mégis megteszem.
Elégedett volt, elég volt neki, hogy ő tudja. Jól elő is készítette, annál hősiesebben, minél hosszabban: vigyázott, nehogy megszeressük, hogy ne kelljen megsiratnunk. Hősies és rohadt dolog volt.”

Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam ezeket a koncerteket, futottam ezek elől a kidobók elől, hánytam ezeken az utcákon, sőt talán még fűztem ezeket a nőket is. Szóval nekem ismerős ez a világ, még akkor is, ha mi nem annyira az acidpartykat és a drága gólyabálokat preferáltuk, inkább a blueskocsmák és jazzcafék világa volt a miénk. Én is a kilencvenes évekbeli Budapesten voltam huszonéves, én is itt harcoltam meg a „becsajozás” harcát. Több-kevesebb sikerrel.
Én is ilyen kedves fiú voltam, romantikus gesztusokkal. Mindig volt a zsebemben egy verseskötet, meg egy notesz és egy toll a sajátjaimnak. Ismerős a viszketegség, az önpusztítás vágya, az önmarcangolás és a csalódottság, mert a lányok nem a kedves pasikat választják…
Úgyhogy nekem akár kedvencem is lehetne ez a könyv – és tényleg jó volt fölidézni azokat a helyeket (Almássy tér, Berliner, Wichmann, Banhoff, Picasso, FMK, Fonó…), ahova sokat jártunk, és azokat a zenéket (Balaton, Quimby, Másfél, Korai Öröm, Bill, Takáts Tamás, Herfli Davidson, Lajko, Kispál…), amiket sokat hallgattunk – mégsem lett az.
És még csak azt sem tudnám megmondani, miért nem. A történet elég jól pörög, igaz, egy idő után csak önmaga körül. Gépiessé válik, mint a főhős, Tamás ismerkedési kísérletei. Tamás figurája árnyalt, egyszerre szerethető és utálható. Ha az én haverom, biztosan lenyomom a víz alá. A stílus helyenként annyira mesterkélt, amennyire csak egy ELTE BTK-s lehet (és ezt tapasztalatból mondom), de ezt kellően árnyalja az önirónia. Szóval nem igazán tudnám megmondani, miért nem tetszett igazán, de végig volt valami hiányérzetem.
Talán az, hogy nem én írtam meg. Mindenesetre, akaratlanul is magamat láttam, sőt kerestem ebben a történetben, de többnyire nem találtam.
(A könyv abszolút pozitív hozadéka, hogy előástam egy csomó régi kazettát, és megnéztem újra Scorsese After hours -át.)

Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra.
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés.
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé.
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra…
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti.
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is.
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent.
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének.

A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák

Magvető Kiadó, 1997

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényei stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A L’Harmattan délszláv női próza (Bóra) sorozata-

DUBRAVKA UGRESIC

A könyv egyszerűen viharvert- jó példa arra, hogy érdemes                meggondolni a fehér színt egy puhafedeles kiadványnál (ez inkább kemény táblás, borítós megoldással működik), a papír ráadásul egy hívogatóan lágy anyag, olyasmi, amire porózus krétával lehetne jól rajzolni. A borítón egy kis facipős kulcstartó, ami egyrészt nem kifejezetten kreatív utalás a holland helyszínre, másrészt karikája és a láncocska (v.ö. bilincs) furcsán cseng össze a szövegben is megjelenő (elég erőltetetten átmentett)  szójátékkal, ami a cím is: A Fájdalom Minisztériuma.

A történet alapvetően nem lenne bonyolult, az alaptéma egy tantermi fejlődéstörténet (v.ö. Holt költők társasága): horvát szlavista az amszterdami egyetemen holland és főleg délszláv hallgatók között – ezért az irodalomról való beszélgetés is más jelentést kap. A saját identitáskérdése(i)vel és emlékeivel is nyűglődő tanár fogékonyan rezonál a csoport jeleire, így az együtt töltött idő egyre fontosabb, szinte terápiás jellegű lesz. A szomorú vég garantált: felbomlás, árulás, dráma, a felhők között azonban kisüt a nap… Így nézne ki ez a regény, ha angolszász tollból származna, de a szerző nő és szerb és az egyívű történetet a délszláv háború bombái szaggatják.

A háború idején már bőven eszméltem, de könnyen elvesztettem az események fonalát. Szörnyű képeket pörgetett a híradó, a főcímek azonban gyorsan hozzászürkültek a napilapok hasonló témájú illusztrációihoz. Egy olyan könyv jutott el hozzám, a Zlata naplója, amit szarajevói kislány írt a bombázások idején. Nem értettem, hogy menekülhetett meg, a füzete hogy kerülhetett ki az országból, miként lehetett belőle könyv. A háború akkor még életszerűbb volt a törikönyvben, és ott rendkívül pontszerűnek látszott még a harminc- vagy százéves háború is. Kezdet, dirr-durr, előrenyomulás, hátrálás, folyón át, várat/várost ostromolva, béke, vége. Itt meg…töredezettség, hírek és elemzések, belföldi vetület, majd teljes némaság. Ez volt a legerősebb érzésem: hogy itt senki nem BESZÉL.

A könyvben is alig, és a hang reszelős és elcsukló és bizonytalan, hogy mivé, milyen nyelvvé alakuljon. Nem tudni, hogy ki mikor suttogott anyanyelvén, hogy le ne gyilkolják, mikor ordított halottak felett, mikor nyüszített romok közt lapulva, mikor énekelt siratót a bevándorlási hivatalnokoknak. Nem tudni, hogy a holland, vagy az angol a megmenekültek nyelve, a megbékélésé, az új reményé, vagy csak garancia a matracra a menekülttáborban, síkos csúszda a sikeres landoláshoz egy másik világban, vagy a felejtés nyelve. Olyan nyelv, melyben nem létezik egy csomó szó, nem ülepszik meg az értelem sokrétegű íze, amiből hiányzik a simogató összekacsintás. Praktikus nyelv. I come from the former Yugoslavia. My family was killed. My home is in my heart I’ve lost somewhere.

Mit tehet valaki, aki a nyelvről, az irodalomról kell hogy beszéljen és beszéltessen? Mit van, ha a történetet – ami a könyveket-szerzőket színes gyöngyökként takaros láncba fűzi- nem lehet elmondani, mert a nemzetiszínű szál elszakadt, és az egyedi szépségű, különleges gyöngyöket nemzeti mázakba hajigálják, hogy eltűnjön minden különlegességük, és egymás mellé egyetlenegy módon, vagy sehogyse legyenek fűzhetők? Mi van, ha könyvekhez zenék, utcák, radírok és műanyag szatyrok tapadnak? Ha a költő hangja a nagyanyámé, akit odahagytam, ha a párbeszédeket az apám mondja  egyszemélyes színházként bolondulva meg és a sorok közül a szerelmem csücsörít?

A recepció a lapokon rég elpusztult csészék kávés nyoma.

Szerintem szőke, túl van rúzsozva a szája (értsd túl vörös és elrajzolt), lebernyegekben jár, idegesítően higgadt, ambíciótlanul okos, gyáva-megengedőn hősies, megdicsőülten elhagyatott és fülelve kocsmázó.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

A végtelen történet tulajdonképpen kettő. Az egyik történet a hős magára találása egy különleges, bátorságot kívánó feladaton keresztül, a másik a hős magára ismerése olyan próbák révén, melyekben boldogulni is kell, nem csupán győzni.

A két történetet könnyű összeilleszteni és szétvágni (lásd a filmes adaptációt), de tükrözni is, így egyikben a másik darabkái, a másikban az egyik szilánkjai villannak meg.
A hős -mint minden igazi hős- eleve kevés szállal kötődik e világhoz, így könnyen keveredik bajba és rejtőzik el, megteremtve ezzel az ideális körülményeket ahhoz, hogy lassan Fantáziaország közelébe jusson. Az odavezető út maga a Végtelen történet, annak olvasása, ami könnyű feladatnak ígérkezik, mert hősünk olvasni nagyon szeret.
Ez volt annak idején az egyik kedvenc részem (valójában mindössze egy-két bekezdés), mert kiderült, hogy az olvasás valami (nem ám mint a lélegzet, vagy ahogy a fű nő és a madarak énekelnek). Valami, amihez a betűkön kívül más is kell- a fantáziád, a lelked, a bátorságod, a kíváncsiságod, hogy önzetlenül tudj izgulni a hősödért, és hogy teljesen el tudj merülni a könyv teremtette világban.
És ez az első próba: hogy képes-e átlépni a hős Fantáziaország határát (teljes elmerülés), megküzdeni a félelemmel, hogy kinevetik, kudarcot vall, hogy nem őt várják. Végül -hogy segítsen- legyőzi kétségeit és megmenti Fantáziaországot, jutalma pedig nem más, mint hogy képzelőerejének varázslatát és teremtő minőségét élheti át.

A második, jóval hosszabb történet és nehezebb próbatétel elején még minden egy mámoros ünneplés, találkozás, rácsodálkozás, tanulás és megismerés, de a hős öröme lassan gyanakvássá változik, vágyai akarattá keményednek, halomra dönti Fantáziát, elüldözi barátait, emlékei eltűnnek, így az emberi világba való hazatérés lehetőségét is elveszíteni látszik.Útra kel hát ismét (bár ez túl békésen hangzik, valójában kétségbeesetten szökik el), hogy megtapasztalja a valahová tartozás ködös szürkeségbe oldódó biztonságát, a változás játékos ritmusa mögött rejlő növekedés és pusztulás ütemét, végül az álmok finom és tünékeny képeit kell kibányásznia és válogatnia ahhoz, hogy hazajusson. Utolsó reményét saját fantáziájának teremtményei zúzzák össze, de ekkora már azt sem tudja, ki ő, honnan jött és mire vágyik. Fantázia és az emberi világ határára nincstelenül érkezik meg, emlékek, érzések és vágyak nélküli kisfiú csupán, amikor elűzött, halálosan megsebzett barátai a segítségre sietnek, így végül hazaér.
A befejezés boldogságának teljességét a kerettörténetbe való visszatérés adja, amikor a hős az emberi világban is megkapja különleges küldetését, de „ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor kerül sor”.

Az viszont elmondható, hogy a végtelenül gazdag, burjánzó történet számos (ne mondjuk meg hányszor és kiktől einstandolt) spirituális elképzelést egyesít- már maga a váz, a két történet is ilyen: a hős magára ismerése a megbékélést, elfogadást jelenti, a magára találás pedig annak az erőnek vagy áramlatnak a felismerése, mellyel összhangba kerülni, változásainak hullámaira bízni magunkat valóban különleges elkötelezettséget kívánó feladat.
E két történet jelenti a felvetőszálat, melyre aztán keresztirányban jönnek az újabb és újabb sorok, megteremtve a főbb motívumokból kirajzolódó mintázatot.
Kanyargós, selymesen csillogó motívum a szabadság és felelősség, mert bár a hőst számos eszköz és szerencsés szerzet segíti, több jel és jóakaró figyelmezteti, mégis döntéseket kell hoznia és szabadon is cselekszik- végig egyértelmű, hogy miért kerül éppen oda, ahová eljutott.
A felelősség olyan, mintha ezt a selyemfonalat fémszállal keverték volna: minden tett, szó és gondolat egy nagyobb összefüggés része, így teremtő energiát adni (megmenteni, megszabadítani, megváltani) annyit tesz, mint módosulásokat létrehozni a nagy egészben, de ami –hogy visszatérjek a szövőszékemhez- éppúgy okozhat csomót, szakadást, mint félresikerült formát.
A másik fontos minta lendületes átlókból építkező, apró megállókkal tagolt geometrikus forma: ez a Valódi Vágy keresésének, követének leckéje. Ez a mintát egy nagyon lágy fonalból szőném színekben alig látható átmenetekkel, hogy a motívum szerkezetében egyértelműen, de részleteiben csak silabizálva látszódjon. Mert a vágy, legyen bár szenvedélytől erős, akarat szilárdította, vagy álom röpítette, egyszerre nagyon lágy, de határozott is, akár egy erős testtudattal megjelenített mozdulat.
Kicsi de fontos részlet- szándékolt hibákkal deformált, fekete minta lenne, középen vastagon nemezelődve, a szélek felé cérnaszerűre vékonyodva, kopott szálakkal- a hazugság. A hazugság, ami itt nem etikai kategória, hanem olyan csonkított, roncsolt lények gyűjtőhelye, akik -mint Fantázia önjelölt és bukott uralkodói a Régi királyok Városában- , képzelet és valóság határára száműzve silány sorsnélküliségben lebegnek.
És végül a körkörösségről, amit persze körre szőnék magam is, de némi hibával jelezve, hogy a tökéletesség megalkotásának bizarr ambíciójával nem kísértem magam. Már csak azért sem, mert Ende a kör szokásos és naiv örömmel kísért dicsőítése (mert ez gömbölyű-lyű-lyű, hogy a térbe is kiterjesszük a dicséretet) helyett a végtelen bezártságára helyezi a hangsúlyt, melyet egymásnak feszülő roppant erők rezzenetlen összefeszülése hoz létre. Ilyen lett volna a jeges seholba veszett világ a Kislány Királynő és a Vándorló Hegy Öregjének, az idő születésének és halálának találkozásában ejtve csapdába, de ilyen Aurin is. A csavar ott van, hogy az Élet Vize az öröklét meséjéből az emberi sorstörténetbe repít, e gyönyörű végességbe. Ahogy a legvégtelenebb történetek is befejeződnek egyszer.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

- Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét, és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.

Ez az első bekezdése az erdélyi író, Bogdán László novelláskötetének. A történet folytatódik. Hutera Béla, aki egyszerre falusi borbély és városi fodrász, az ismerősünké válik, miképpen a könyv felét kitevő első ciklus többi visszatérő szereplője is: Vlad Radescu, a tanító, és az elvtársak: a megszépült emlékű Veres Pista, a jellemtelen Balló Ferenc, a kíméletlen Szikszai.

A negyvenes, ötvenes és hatvanas évek Romániája nem sokban különbözött a korszak Magyarországától, vagy Csehszlovákiájától, így hát ezeket a figurákat akár Nádas Péter, vagy Bohumil Hrabal is életre kelthette volna. A korszak ismerős, a kommunista diktatúra évei, amikor az ember kiszolgáltatottsága természetes és mindennapos tapasztalat. Sötét kor, hosszú és kilátástalan, mikor a hősies becsületesség abszurd, nem e világra való, és a kisember csak evickél, próbálja élni egyszeri saját életét. Ilyen korban Szindbád, Krúdy és Márai álmodozó, szerelem kereső hajósa is megalkuszik, nem kelhet útra, és a borbélyműhelyben vagy a falusi kocsmában öt korsó sörök mellett idézi fel megtörtént, vagy csak megálmodott történeteit.

A történetek megmaradnak, és aki mesél, az a túlélő, tulajdonképpen a nyertes. Mi, akik hallgatjuk, olvassuk, azt nézzük, mennyire szórakoztató a története, mennyire izgalmas, és milyen ízesen, egyedi hangon meséli el? Nem csalódunk, jól szórakozunk. A túlélő szereplőknek viszont azt kell mérlegre tenniük, mit kezdtek az életükkel, mely mögöttük van, és a túlélés közben sikerült-e megőrizniük önazonosságukat, becsületüket. Bogdán László világára lefordítva: ilyen múlt után ki az, aki nyugodt lelkiismerettel belenézhet a borbély tükrébe? És ki az, akit a kocsmában körbevesznek a cimborák, barátok, mert kíváncsiak rá, hisznek neki; kíváncsiak a történeteire, és hallgatásukkal, figyelmükkel értelmet adnak életének, és feloldozást a megalkuvásokkal teli élete vétkei alól.

A kalandok kisszerűek, a szereplők hétköznapiak, a nagybetűs TÖRTÉNELEM alulról látszik. Csak egy sertést kell megaláztatásul megborotválni, csak az egyik elvtárs elárulja, hátba szúrja a másikat, csak egy öreg alkoholista hazudik magának dicső múltat. Hutera Béla magára marad. A borbélyműhelyben, a történet kezdetén, és a Golgota kocsmában is, a kötet címadó novellájának végén. A Töredékek egy vígeposzból címet viselő ciklus utolsó bekezdése így szól:

- Csak addig él az ember, amíg a hallgatósága él – mondom búcsúzóul, és a visszajáró pénzt számolatlanul zsebre vágva, kissé tántorogva – hiába, én se vagyok már a régi – elbotorkálok az ajtóig, kitárom, és kilépek a sötétségbe. A Márton napnak vége…

A kötet második felének novellái kortársak előtt tisztelegnek. Megidézik Julio Cortázart, Marquezt, Borgest, Mrozeket, és Hajnóczy Pétert. A legszebb talán a Fellininek ajánlott Bohócok. Ezek az elbeszélések és hosszabb karcolatok már nem adnak ki egy összefüggő történetet, önállóak, sokszor erősen szimbolikusak, és többször felvetik a történetmesélés hitelességének kérdését is. A nézőpontok váltakoznak, de magának a nyelvnek, a saját elbeszélői nyelvnek az érvényessége nem kérdőjeleződik meg. Bogdán különböző írói jelmezekbe bújik, szerepeket játszik, de minden szerep mögül kihallatszik a saját, kicsit szomorkás, kicsit ironikus, de mindig nagyon pontosan intonált hangja.

Az erdélyi író, Bogdán László, 2010 tavaszán József Attila díjat kapott, és talán ez is hozzájárulhat, hogy Magyarországon is felfedezzék az olvasók. Ez a novelláskötete pedig alkalmas arra, hogy a figyelmet felkeltve, regényei (Bűbájosok; Az ördög Háromszéken; Agitátorok éjszaka; Hutera Béla utolsó utazása)  iránt is érdeklődést teremtsen.

Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában

Kortárs Kiadó, 2000.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit.
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető