Könyvtárosok könyves blogja

Ez a könyv olyan titokzatos, mint egy ismeretlen város temetője. Késő novemberi délután van, már közeleg az alkonyat, a temetőt bezárták, és te egyedül sétálsz a sírok között. Lenn a völgyben ott van a város, a maga életével, talán Kolozsvár, talán Brassó, az is lehet, hogy Selmecbánya vagy Sopron – nem lehet eldönteni. Megállsz egy sír mellett, egy pillantást vetsz a márványlapra vésett ismeretlen névre, aztán egy olajfa csupasz ágai mellett a lassan sötétülő égre veted a tekinteted, és a halálra gondolsz. A saját halálodra.
Minden sötét lesz. Az első történet Budapest és Magyarország haláláról szól. Pontos mondatok kígyóznak egymás után; alá- és mellérendelt tagmondatokból állnak össze a hosszú gondolatok, amelyek az üresség, a bizonytalanság és a félelem érzését fogalmazzák kínos precizitással, mintha értelme volna mondani akkor is, amikor már csak egyetlen menedék van: a menekülés.
A második novella főhőse Herman, a vadőr. Ez a történetének első szövegváltozata. (A második szövegváltozat a kötet zárónovellája lesz.) Ő az az ember, aki ráébred értelmetlen életére, és akiről aztán fokozatosan lefoszlik a kultúra, és aki szinte a természetbe belenőve válik irracionális pusztító erővé.
És ezután sorra jönnek a novellák a halál képeivel, és feltűnnek gyilkosok, akik áldozattá válnak, még mielőtt meglátnák saját halálukat; és megtudjuk azt is, hogy élőhalottak, értelmetlenül és vesztesen élők mozognak a halottak közötti terekben, és a címben szereplő kegyelmi viszony talán csak annyit jelent – ahogy Saramago fogalmazta meg egyik regényében – senki sem követhetett el annyi bűnt, hogy megérdemeljen egy feltámadást erre a földi világra…
A történetekben szereplő halál megszabadulást jelent az élettől, de nem megváltást. Ahhoz szükség volna valami hitre, hogy a tettek majd mérlegre tétetnek, és a jó és rossz szétválaszttatik, és létezik menny és pokol. E nélkül a halál kegyelme csak a földi pokolból történő menekvést jelenti.
Krasznahorkai halott világot teremt, s hol mindentudó narrátorként, hol a különböző szereplői bőrébe bújva, s azok minden, legbelsőbb titkairól és gondolatairól is tájékoztatva felelősséget vállal a történeteiért. Ezek a történetek nem léteznek, csak ennek a könyvnek a lapjain, és a két szövegváltozatban előadott vadőr története talán azt sugallja, lehetne elképzelni másik, biztatóbb világot is.
A temetőben, a sírok közt sétálsz, és a márványkövek és fakeresztek mögé emberi sorsokat képzelsz, melyekben csak egy a közös: mind az elkerülhetetlen halállal végződik. A lemenő nap fénye különös árnyékokat fest a keresztek, oszlopok, szobrok és obeliszkek közé. Az olajfa ágainak hajladozása és a szél suhogása kísérteteket, szellemeket csalhatna elő, de semmi sem mozdul, teljesen egyedül vagy és nincs senki, aki hozzád szólna, nincs senki, aki feléd nyújtaná a kezét. Talán a szeretetlenség és a magány az a pokol, melyből menekülve halál is a kegyelmet jelent.
A Kegyelmi viszonyok különböző kiadásaiban a novellák sorrendje eltérő. E változtatások tudatos írói koncepcióra utalnak. Egy későbbi könyvében, a Seiobo járt odalent címűben, Krasznahorkai eljut addig a kiszámítható végpontig, amikor a történetükben egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó novellákat már regénynek is nevezi. Ilyen értelemben tekinthető a Kegyelmi viszonyok is regénynek, egy egységes teremtett világ leírásának, megjelenítésének.

A könyv művészi igényességgel megkomponált külseje: a fehér-szürke-fekete borító a kalligrafikus feliratokkal, a finom minőségű fehér papír a versszerűen szedett fekete sorokkal, és a mondatok költői szépségű, ugyanakkor precízen megtervezett áramlása magához vonzza az olvasót, elcsábítja, aztán egy halálos örvénybe sodorja. A reménytelenség homályos világából itt nincs kiút.

Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok – Halálnovellák

Magvető Kiadó, 1997

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényei stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

A L’Harmattan délszláv női próza (Bóra) sorozata-

DUBRAVKA UGRESIC

A könyv egyszerűen viharvert- jó példa arra, hogy érdemes                meggondolni a fehér színt egy puhafedeles kiadványnál (ez inkább kemény táblás, borítós megoldással működik), a papír ráadásul egy hívogatóan lágy anyag, olyasmi, amire porózus krétával lehetne jól rajzolni. A borítón egy kis facipős kulcstartó, ami egyrészt nem kifejezetten kreatív utalás a holland helyszínre, másrészt karikája és a láncocska (v.ö. bilincs) furcsán cseng össze a szövegben is megjelenő (elég erőltetetten átmentett)  szójátékkal, ami a cím is: A Fájdalom Minisztériuma.

A történet alapvetően nem lenne bonyolult, az alaptéma egy tantermi fejlődéstörténet (v.ö. Holt költők társasága): horvát szlavista az amszterdami egyetemen holland és főleg délszláv hallgatók között – ezért az irodalomról való beszélgetés is más jelentést kap. A saját identitáskérdése(i)vel és emlékeivel is nyűglődő tanár fogékonyan rezonál a csoport jeleire, így az együtt töltött idő egyre fontosabb, szinte terápiás jellegű lesz. A szomorú vég garantált: felbomlás, árulás, dráma, a felhők között azonban kisüt a nap… Így nézne ki ez a regény, ha angolszász tollból származna, de a szerző nő és szerb és az egyívű történetet a délszláv háború bombái szaggatják.

A háború idején már bőven eszméltem, de könnyen elvesztettem az események fonalát. Szörnyű képeket pörgetett a híradó, a főcímek azonban gyorsan hozzászürkültek a napilapok hasonló témájú illusztrációihoz. Egy olyan könyv jutott el hozzám, a Zlata naplója, amit szarajevói kislány írt a bombázások idején. Nem értettem, hogy menekülhetett meg, a füzete hogy kerülhetett ki az országból, miként lehetett belőle könyv. A háború akkor még életszerűbb volt a törikönyvben, és ott rendkívül pontszerűnek látszott még a harminc- vagy százéves háború is. Kezdet, dirr-durr, előrenyomulás, hátrálás, folyón át, várat/várost ostromolva, béke, vége. Itt meg…töredezettség, hírek és elemzések, belföldi vetület, majd teljes némaság. Ez volt a legerősebb érzésem: hogy itt senki nem BESZÉL.

A könyvben is alig, és a hang reszelős és elcsukló és bizonytalan, hogy mivé, milyen nyelvvé alakuljon. Nem tudni, hogy ki mikor suttogott anyanyelvén, hogy le ne gyilkolják, mikor ordított halottak felett, mikor nyüszített romok közt lapulva, mikor énekelt siratót a bevándorlási hivatalnokoknak. Nem tudni, hogy a holland, vagy az angol a megmenekültek nyelve, a megbékélésé, az új reményé, vagy csak garancia a matracra a menekülttáborban, síkos csúszda a sikeres landoláshoz egy másik világban, vagy a felejtés nyelve. Olyan nyelv, melyben nem létezik egy csomó szó, nem ülepszik meg az értelem sokrétegű íze, amiből hiányzik a simogató összekacsintás. Praktikus nyelv. I come from the former Yugoslavia. My family was killed. My home is in my heart I’ve lost somewhere.

Mit tehet valaki, aki a nyelvről, az irodalomról kell hogy beszéljen és beszéltessen? Mit van, ha a történetet – ami a könyveket-szerzőket színes gyöngyökként takaros láncba fűzi- nem lehet elmondani, mert a nemzetiszínű szál elszakadt, és az egyedi szépségű, különleges gyöngyöket nemzeti mázakba hajigálják, hogy eltűnjön minden különlegességük, és egymás mellé egyetlenegy módon, vagy sehogyse legyenek fűzhetők? Mi van, ha könyvekhez zenék, utcák, radírok és műanyag szatyrok tapadnak? Ha a költő hangja a nagyanyámé, akit odahagytam, ha a párbeszédeket az apám mondja  egyszemélyes színházként bolondulva meg és a sorok közül a szerelmem csücsörít?

A recepció a lapokon rég elpusztult csészék kávés nyoma.

Szerintem szőke, túl van rúzsozva a szája (értsd túl vörös és elrajzolt), lebernyegekben jár, idegesítően higgadt, ambíciótlanul okos, gyáva-megengedőn hősies, megdicsőülten elhagyatott és fülelve kocsmázó.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

A végtelen történet tulajdonképpen kettő. Az egyik történet a hős magára találása egy különleges, bátorságot kívánó feladaton keresztül, a másik a hős magára ismerése olyan próbák révén, melyekben boldogulni is kell, nem csupán győzni.

A két történetet könnyű összeilleszteni és szétvágni (lásd a filmes adaptációt), de tükrözni is, így egyikben a másik darabkái, a másikban az egyik szilánkjai villannak meg.
A hős -mint minden igazi hős- eleve kevés szállal kötődik e világhoz, így könnyen keveredik bajba és rejtőzik el, megteremtve ezzel az ideális körülményeket ahhoz, hogy lassan Fantáziaország közelébe jusson. Az odavezető út maga a Végtelen történet, annak olvasása, ami könnyű feladatnak ígérkezik, mert hősünk olvasni nagyon szeret.
Ez volt annak idején az egyik kedvenc részem (valójában mindössze egy-két bekezdés), mert kiderült, hogy az olvasás valami (nem ám mint a lélegzet, vagy ahogy a fű nő és a madarak énekelnek). Valami, amihez a betűkön kívül más is kell- a fantáziád, a lelked, a bátorságod, a kíváncsiságod, hogy önzetlenül tudj izgulni a hősödért, és hogy teljesen el tudj merülni a könyv teremtette világban.
És ez az első próba: hogy képes-e átlépni a hős Fantáziaország határát (teljes elmerülés), megküzdeni a félelemmel, hogy kinevetik, kudarcot vall, hogy nem őt várják. Végül -hogy segítsen- legyőzi kétségeit és megmenti Fantáziaországot, jutalma pedig nem más, mint hogy képzelőerejének varázslatát és teremtő minőségét élheti át.

A második, jóval hosszabb történet és nehezebb próbatétel elején még minden egy mámoros ünneplés, találkozás, rácsodálkozás, tanulás és megismerés, de a hős öröme lassan gyanakvássá változik, vágyai akarattá keményednek, halomra dönti Fantáziát, elüldözi barátait, emlékei eltűnnek, így az emberi világba való hazatérés lehetőségét is elveszíteni látszik.Útra kel hát ismét (bár ez túl békésen hangzik, valójában kétségbeesetten szökik el), hogy megtapasztalja a valahová tartozás ködös szürkeségbe oldódó biztonságát, a változás játékos ritmusa mögött rejlő növekedés és pusztulás ütemét, végül az álmok finom és tünékeny képeit kell kibányásznia és válogatnia ahhoz, hogy hazajusson. Utolsó reményét saját fantáziájának teremtményei zúzzák össze, de ekkora már azt sem tudja, ki ő, honnan jött és mire vágyik. Fantázia és az emberi világ határára nincstelenül érkezik meg, emlékek, érzések és vágyak nélküli kisfiú csupán, amikor elűzött, halálosan megsebzett barátai a segítségre sietnek, így végül hazaér.
A befejezés boldogságának teljességét a kerettörténetbe való visszatérés adja, amikor a hős az emberi világban is megkapja különleges küldetését, de „ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor kerül sor”.

Az viszont elmondható, hogy a végtelenül gazdag, burjánzó történet számos (ne mondjuk meg hányszor és kiktől einstandolt) spirituális elképzelést egyesít- már maga a váz, a két történet is ilyen: a hős magára ismerése a megbékélést, elfogadást jelenti, a magára találás pedig annak az erőnek vagy áramlatnak a felismerése, mellyel összhangba kerülni, változásainak hullámaira bízni magunkat valóban különleges elkötelezettséget kívánó feladat.
E két történet jelenti a felvetőszálat, melyre aztán keresztirányban jönnek az újabb és újabb sorok, megteremtve a főbb motívumokból kirajzolódó mintázatot.
Kanyargós, selymesen csillogó motívum a szabadság és felelősség, mert bár a hőst számos eszköz és szerencsés szerzet segíti, több jel és jóakaró figyelmezteti, mégis döntéseket kell hoznia és szabadon is cselekszik- végig egyértelmű, hogy miért kerül éppen oda, ahová eljutott.
A felelősség olyan, mintha ezt a selyemfonalat fémszállal keverték volna: minden tett, szó és gondolat egy nagyobb összefüggés része, így teremtő energiát adni (megmenteni, megszabadítani, megváltani) annyit tesz, mint módosulásokat létrehozni a nagy egészben, de ami –hogy visszatérjek a szövőszékemhez- éppúgy okozhat csomót, szakadást, mint félresikerült formát.
A másik fontos minta lendületes átlókból építkező, apró megállókkal tagolt geometrikus forma: ez a Valódi Vágy keresésének, követének leckéje. Ez a mintát egy nagyon lágy fonalból szőném színekben alig látható átmenetekkel, hogy a motívum szerkezetében egyértelműen, de részleteiben csak silabizálva látszódjon. Mert a vágy, legyen bár szenvedélytől erős, akarat szilárdította, vagy álom röpítette, egyszerre nagyon lágy, de határozott is, akár egy erős testtudattal megjelenített mozdulat.
Kicsi de fontos részlet- szándékolt hibákkal deformált, fekete minta lenne, középen vastagon nemezelődve, a szélek felé cérnaszerűre vékonyodva, kopott szálakkal- a hazugság. A hazugság, ami itt nem etikai kategória, hanem olyan csonkított, roncsolt lények gyűjtőhelye, akik -mint Fantázia önjelölt és bukott uralkodói a Régi királyok Városában- , képzelet és valóság határára száműzve silány sorsnélküliségben lebegnek.
És végül a körkörösségről, amit persze körre szőnék magam is, de némi hibával jelezve, hogy a tökéletesség megalkotásának bizarr ambíciójával nem kísértem magam. Már csak azért sem, mert Ende a kör szokásos és naiv örömmel kísért dicsőítése (mert ez gömbölyű-lyű-lyű, hogy a térbe is kiterjesszük a dicséretet) helyett a végtelen bezártságára helyezi a hangsúlyt, melyet egymásnak feszülő roppant erők rezzenetlen összefeszülése hoz létre. Ilyen lett volna a jeges seholba veszett világ a Kislány Királynő és a Vándorló Hegy Öregjének, az idő születésének és halálának találkozásában ejtve csapdába, de ilyen Aurin is. A csavar ott van, hogy az Élet Vize az öröklét meséjéből az emberi sorstörténetbe repít, e gyönyörű végességbe. Ahogy a legvégtelenebb történetek is befejeződnek egyszer.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

- Mi a boldogság? – kérdezte nyugtalanul Hutera Béla, és hideglelősen felnevetett, majd széttárva kezét pörögni kezdett, olyan volt, mint egy kerengő dervis. – Mi a boldogság, mondjátok meg, mi a boldogság? – ordította, de senki nem felelt, és mire leengedte a kezét, és a pörgést abbahagyva szétnézett, már senki sem volt a borbélyműhelyben, csak a szél nyekergette a nyitott ajtót.

Ez az első bekezdése az erdélyi író, Bogdán László novelláskötetének. A történet folytatódik. Hutera Béla, aki egyszerre falusi borbély és városi fodrász, az ismerősünké válik, miképpen a könyv felét kitevő első ciklus többi visszatérő szereplője is: Vlad Radescu, a tanító, és az elvtársak: a megszépült emlékű Veres Pista, a jellemtelen Balló Ferenc, a kíméletlen Szikszai.

A negyvenes, ötvenes és hatvanas évek Romániája nem sokban különbözött a korszak Magyarországától, vagy Csehszlovákiájától, így hát ezeket a figurákat akár Nádas Péter, vagy Bohumil Hrabal is életre kelthette volna. A korszak ismerős, a kommunista diktatúra évei, amikor az ember kiszolgáltatottsága természetes és mindennapos tapasztalat. Sötét kor, hosszú és kilátástalan, mikor a hősies becsületesség abszurd, nem e világra való, és a kisember csak evickél, próbálja élni egyszeri saját életét. Ilyen korban Szindbád, Krúdy és Márai álmodozó, szerelem kereső hajósa is megalkuszik, nem kelhet útra, és a borbélyműhelyben vagy a falusi kocsmában öt korsó sörök mellett idézi fel megtörtént, vagy csak megálmodott történeteit.

A történetek megmaradnak, és aki mesél, az a túlélő, tulajdonképpen a nyertes. Mi, akik hallgatjuk, olvassuk, azt nézzük, mennyire szórakoztató a története, mennyire izgalmas, és milyen ízesen, egyedi hangon meséli el? Nem csalódunk, jól szórakozunk. A túlélő szereplőknek viszont azt kell mérlegre tenniük, mit kezdtek az életükkel, mely mögöttük van, és a túlélés közben sikerült-e megőrizniük önazonosságukat, becsületüket. Bogdán László világára lefordítva: ilyen múlt után ki az, aki nyugodt lelkiismerettel belenézhet a borbély tükrébe? És ki az, akit a kocsmában körbevesznek a cimborák, barátok, mert kíváncsiak rá, hisznek neki; kíváncsiak a történeteire, és hallgatásukkal, figyelmükkel értelmet adnak életének, és feloldozást a megalkuvásokkal teli élete vétkei alól.

A kalandok kisszerűek, a szereplők hétköznapiak, a nagybetűs TÖRTÉNELEM alulról látszik. Csak egy sertést kell megaláztatásul megborotválni, csak az egyik elvtárs elárulja, hátba szúrja a másikat, csak egy öreg alkoholista hazudik magának dicső múltat. Hutera Béla magára marad. A borbélyműhelyben, a történet kezdetén, és a Golgota kocsmában is, a kötet címadó novellájának végén. A Töredékek egy vígeposzból címet viselő ciklus utolsó bekezdése így szól:

- Csak addig él az ember, amíg a hallgatósága él – mondom búcsúzóul, és a visszajáró pénzt számolatlanul zsebre vágva, kissé tántorogva – hiába, én se vagyok már a régi – elbotorkálok az ajtóig, kitárom, és kilépek a sötétségbe. A Márton napnak vége…

A kötet második felének novellái kortársak előtt tisztelegnek. Megidézik Julio Cortázart, Marquezt, Borgest, Mrozeket, és Hajnóczy Pétert. A legszebb talán a Fellininek ajánlott Bohócok. Ezek az elbeszélések és hosszabb karcolatok már nem adnak ki egy összefüggő történetet, önállóak, sokszor erősen szimbolikusak, és többször felvetik a történetmesélés hitelességének kérdését is. A nézőpontok váltakoznak, de magának a nyelvnek, a saját elbeszélői nyelvnek az érvényessége nem kérdőjeleződik meg. Bogdán különböző írói jelmezekbe bújik, szerepeket játszik, de minden szerep mögül kihallatszik a saját, kicsit szomorkás, kicsit ironikus, de mindig nagyon pontosan intonált hangja.

Az erdélyi író, Bogdán László, 2010 tavaszán József Attila díjat kapott, és talán ez is hozzájárulhat, hogy Magyarországon is felfedezzék az olvasók. Ez a novelláskötete pedig alkalmas arra, hogy a figyelmet felkeltve, regényei (Bűbájosok; Az ördög Háromszéken; Agitátorok éjszaka; Hutera Béla utolsó utazása)  iránt is érdeklődést teremtsen.

Bogdán László: Öt korsó sör a Golgotában

Kortárs Kiadó, 2000.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

„Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két, időben és térben egymástól nagyon távoli életrajzot. A német Johann Klarfeld története a 18. században játszódik, a nevelődési regénynek is beillő életrajz hőse egy német kisvárosban születik és tölti gyermekkorát, majd apja halála után nem sokkal, 15 évesen ott hagyja anyját és testvéreit, hogy tanulhasson. Vándorlásai során bejárja a német fejedelemségeket és Flandriát. Először egy borbélyhoz szegődik el segédnek, majd csatlakozik Frangipan gróf huszárezredéhez, felcserként megjárja a háborút, hol a francia, hol a német seregekhez csapódva, kémkedéssel vádolják, fogságba esik, végül Hágába kerül, s ott is marad Del Filato úr, az olasz származású festő szolgálatában. A mester felesége halála óta egyedül neveli vak lányát, Carlitát, akibe a főhős beleszeret. A titokzatos és fantasztikus elemekkel átszőtt történet a német romantika, Hoffmann és Goethe műveit idézi.
A másik életrajz főszereplője az 1943-ban született Józsa Berta, dédszülei, nagyszülei, szülei és saját maga történetén keresztül egy magyarországi család sorsa tárul fel, mely a 20. század kiszámíthatatlan és kegyetlen történelmében a múlt elfedésével, eltitkolásával, a feledés taktikájával próbál életben maradni. „Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” – írja az angyal a könyv egyik előbeszédében. Éppen ez otthontalanság az, ami mindkét történetben meghatározó, s ami ellen mindkét főhős eltérő eszközeivel hiába küzd.
A sűrű motivikus kapcsolatokon túl az otthontalanság mindent átható érzése, a származás elhallgatása, eltitkolása, a megbélyegzettségtől való félelem, a feledésben felbomló, de teljesen soha fel nem számolható zsidó identitás miatti szorongás és rettegés fűzi össze egy regénnyé a két történetet.”
Ezt mondja a fülszöveg, és magam sem foglalhattam volna össze szebben a dolgot. Csakhogy én pont ezeket a sűrű motivikus kapcsolatokat nem találtam a könyvben, és annak ellenére, hogy voltak nagyon jó részei (pl. az Egy pisztoly eldördül c. fejezet), nekem nem állt össze regénynek.
Aztán többször is akad egy kis zűrzavar. A fülszöveg szerint Berta ’43-ban született, a regényben ’44 van, amikor az apja Németországban ássa a harckocsifedezéket. Majd néhány oldallal később azt írja, hogy az apa rendőr volt, amikor a Miskolc környéki zsidókat deportálták, és ekkor Berta kb. 4 éves. Ez ugye nem lehetséges. Lehet, hogy a születési dátum nyomdahiba (vagy írói hiba), és ’40 vagy ’41 akart lenni, akkor viszont senki nem ásott még harckocsifedezéket Németországban. És van még ilyen.
Johann Klarfeld története nekem érdektelen volt, Józsa Bertáé sokkal érdekesebb. Már csak azért is mert a 20. századi magyar történelemnek Berta életébe is beleszóló eseményeivel – doni katasztrófa, zsidók deportálása, 1956 – nem lehet elégszer szembenézni. És szembe kell nézni azzal is, hogy az ezekben bűnösként vagy áldozatként részt vevő emberek adott helyzetben, adott körülmények között, adott hiteikkel hoztak döntéseket, ami nem menti fel őket egy objektív és egyetemes igazság hatálya alól, ha van ilyen, de megvilágíthatja tetteik mozgatórugóit.
Ha le akarok vonni egy tanulságot, és ezt figyelmébe ajánlom minden kedves antiszemitának, akkor az az, hogy soha senki nem lehet biztos benne, hogy nem zsidó, azaz, hogy nem lesz valamikor, valamiért kirekesztett.
Minden történet, élet, tárgy összefonódik, összekavarodik, összefügg. A mi történetünk a másiké is, és a másiké is a miénk. Ezért nem állíthatjuk sem azt, hogy nem vagyunk zsidók, sem azt, hogy azok vagyunk. Helyettesíteni semmit nem lehet, ami elveszett, örökre veszett el. Annyit tehetünk, hogy kitalált és felidézett történetekkel megtöltjük az üres időt, mert az emberek meghalnak, de a történetek megmaradnak.

Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Grigorij Jakovlevics Perelman a világ talán legokosabb embere. A bostoni Clay Intézet 2000-ben hét régi matematikai probléma megoldásának elismerésére alapította a Millenium-díjat, és egyenként egymillió dollárt tűzött ki jutalmul a megfejtőinek. Ezen problémák egyike a Poincaré-sejtés, amelynek megoldását 1904 óta hiába kereste a matematikusok több nemzedéke. Ezt oldotta meg Perelman, de a díjat nem hajlandó átvenni, miképpen a vele együtt járó egymilló dollárt sem. 2006-ban a matematikai Nobel-díjnak tartott, és ugyancsak jelentős összeggel járó Fields-díjat is visszautasította. Szentpéterváron lakik egy kis lakásban az édesanyjával. Nem érdekli a pénz.

– Megvan mindenem, ami kell.- ezt mondja.

Nem nyilatkozik az újságíróknak.

– Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, ami a nagyközönséget érdekelné.

A különc, a zseniális matematikus. Nos, Erlend Loe Doppler nevű  főhőse rá hasonlít. Nem mintha olyan okos volna. Sőt!

Jellemzéséül egy rövid részlet, mivel tölti Doppler a napjait:

Bongó majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát. A nap hátralévő részét a sátorban töltjük. Memóriajátékot játszunk, kellemesen elvagyunk; felrémlik bennem valami a régi iskolás évek te-vagy-a-legjobb-barátom érzéséből. Csupán az összetartozás, anélkül, hogy különleges dolgokról esnék szó. De a memóriajátékban Bongó siralmas teljesítményt nyújt. Komolyan össze kell szednie magát, hogy máskor is kedvet kapjak a játékhoz. Pedig pont azért választottam az állatosat, hogy tisztességes esélyekkel indulhasson ő is: de amíg én az egyik lapot a másik után párosítom össze rókákkal, hódokkal, mókusokkal és vadgalambokkal, Bongó egy árva kártya nélkül áll, üres kézzel. Egyszerűen képtelen megjegyezni, melyik kártya hol fekszik. Rámutatok neki, és várom, hogy legalább valami tétova jelzést adjon, egy kis hang vagy bólintás formájában, vagy bármi más módon, de semmi. Meg se nyikkan. Még csak nem is biccent. Nahát, Bongó, Bongó, mondom. Nem vagy épp egy osztályelső. De igazi társ vagy. És remek párna.

Doppler győzelmének dicsőségét némileg csökkenti, hogy Bongó egy fiatal, tanulatlan jávorszarvas. Doppler ugyanis úgy határozott, föladja a civilizációt, és kiköltözik az erdőbe. Korábban tökéletesen működött, mint norvég átlagpolgár, jó állással, csinos feleséggel, két szép és okos gyerekkel. Aztán jött egy sajnálatos baleset, utána meg irány az erdő! A család – érthetően – kissé durcásan viseli ezt az új életformát: apuka lelépett, és most, mint egy viking Maugli, az erdőben, egy jávorszarvassal közösen, egy sátorban piknikel. Elég felelőtlen cselekedet, s erre az sem szolgálhat mentségül, hogy Doppler, a balesetét követő megvilágosodásában, tökéletesen látja a norvég fogyasztói társadalom visszásságait.

Perelmanban és Dopplerben közös, hogy nem tartják sokra a pénzt.  Perelman azonban nem jár lopni, Doppler viszont igen. A civilizáció, a pénz uralma, a mindennapi hajsza utálatos, de a sovány dobozos tej (melyet a könyv borítója is megidéz), továbbá a különböző egyéb élelmiszerek, valamint szerszámok továbbra is kívánatosak maradnak hősünk számára. Pénz híján ráfanyalodik a lopásra, besurranó tolvajként dézsmálja meg mások készleteit.

Erlend Loe tehát ironikusan tekint főszereplőjére. Nem idealizálja, karikírozza, nevet rajta – és mi vele együtt nevetünk: EZ EGY NAGYON VICCES KÖNYV -, ugyanakkor egyéni nézőpontját felhasználja, hogy kimondassa vele: az anyagi gazdagság kiüresedett, sivár életeket takar. Ez az irónia egyre gyilkosabbá válik, ahogy a Doppler életformáját elirigyelő új ismerősök lassan betöltik az erdőt. Mindenki lemond az anyagi javakról, de “szellemi vagyonukat”, korlátoltságukat és szenvedélyeiket nem tudják hátrahagyni, így az anarchisták épp oly elviselhetetlen világot teremtenek maguk körül, mint a konszolidáltak lenn, az erdőn kívül.

Amikor ezt az ismertetőt írni kezdtem, körbenéztem a neten, mások mit gondolnak, írnak róla. Meglepődve tapasztaltam, hogy Erlend Loe iróniáját figyelmen kívül hagyva két, egymással teljesen ellentétes, de ugyanakkor véleményem szerint egyformán téves álláspont a jellemző.

Az egyik szerint – ezt általában férfiak képviselik – a könyv a fogyasztói társadalom nagyszerű kritikája, és bár Doppler útja egyedi, nem követhető, de a címszereplő egyértelműen pozitív hős.

A második – általában női vélemény szerint, bár a fogyasztói társadalom kritikája jogos, ám a könyv botrányos, felháborító, mert a férfiakat a családi szentség lábbal tiprására ösztönzi.

Olvasva ezeket, jót vihogtam, és az jutott eszembe, a nyájas olvasók, illetve ismertető írók beköltöztek az erdőbe, akarom mondani a regénybe, és saját szellemi poggyászukat magukkal cipelve Doppler méltó társai lettek.

Erlend Loe: Doppler

Scolar Kiadó, 2006.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé  tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába  keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban  a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt,  egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Befejezésül néhány idézet kedvcsinálónak.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.