Könyvtárosok könyves blogja

Grigorij Jakovlevics Perelman a világ talán legokosabb embere. A bostoni Clay Intézet 2000-ben hét régi matematikai probléma megoldásának elismerésére alapította a Millenium-díjat, és egyenként egymillió dollárt tűzött ki jutalmul a megfejtőinek. Ezen problémák egyike a Poincaré-sejtés, amelynek megoldását 1904 óta hiába kereste a matematikusok több nemzedéke. Ezt oldotta meg Perelman, de a díjat nem hajlandó átvenni, miképpen a vele együtt járó egymilló dollárt sem. 2006-ban a matematikai Nobel-díjnak tartott, és ugyancsak jelentős összeggel járó Fields-díjat is visszautasította. Szentpéterváron lakik egy kis lakásban az édesanyjával. Nem érdekli a pénz.

– Megvan mindenem, ami kell.- ezt mondja.

Nem nyilatkozik az újságíróknak.

– Nem hiszem, hogy bármit tudnék mondani, ami a nagyközönséget érdekelné.

A különc, a zseniális matematikus. Nos, Erlend Loe Doppler nevű  főhőse rá hasonlít. Nem mintha olyan okos volna. Sőt!

Jellemzéséül egy rövid részlet, mivel tölti Doppler a napjait:

Bongó majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát. A nap hátralévő részét a sátorban töltjük. Memóriajátékot játszunk, kellemesen elvagyunk; felrémlik bennem valami a régi iskolás évek te-vagy-a-legjobb-barátom érzéséből. Csupán az összetartozás, anélkül, hogy különleges dolgokról esnék szó. De a memóriajátékban Bongó siralmas teljesítményt nyújt. Komolyan össze kell szednie magát, hogy máskor is kedvet kapjak a játékhoz. Pedig pont azért választottam az állatosat, hogy tisztességes esélyekkel indulhasson ő is: de amíg én az egyik lapot a másik után párosítom össze rókákkal, hódokkal, mókusokkal és vadgalambokkal, Bongó egy árva kártya nélkül áll, üres kézzel. Egyszerűen képtelen megjegyezni, melyik kártya hol fekszik. Rámutatok neki, és várom, hogy legalább valami tétova jelzést adjon, egy kis hang vagy bólintás formájában, vagy bármi más módon, de semmi. Meg se nyikkan. Még csak nem is biccent. Nahát, Bongó, Bongó, mondom. Nem vagy épp egy osztályelső. De igazi társ vagy. És remek párna.

Doppler győzelmének dicsőségét némileg csökkenti, hogy Bongó egy fiatal, tanulatlan jávorszarvas. Doppler ugyanis úgy határozott, föladja a civilizációt, és kiköltözik az erdőbe. Korábban tökéletesen működött, mint norvég átlagpolgár, jó állással, csinos feleséggel, két szép és okos gyerekkel. Aztán jött egy sajnálatos baleset, utána meg irány az erdő! A család – érthetően – kissé durcásan viseli ezt az új életformát: apuka lelépett, és most, mint egy viking Maugli, az erdőben, egy jávorszarvassal közösen, egy sátorban piknikel. Elég felelőtlen cselekedet, s erre az sem szolgálhat mentségül, hogy Doppler, a balesetét követő megvilágosodásában, tökéletesen látja a norvég fogyasztói társadalom visszásságait.

Perelmanban és Dopplerben közös, hogy nem tartják sokra a pénzt.  Perelman azonban nem jár lopni, Doppler viszont igen. A civilizáció, a pénz uralma, a mindennapi hajsza utálatos, de a sovány dobozos tej (melyet a könyv borítója is megidéz), továbbá a különböző egyéb élelmiszerek, valamint szerszámok továbbra is kívánatosak maradnak hősünk számára. Pénz híján ráfanyalodik a lopásra, besurranó tolvajként dézsmálja meg mások készleteit.

Erlend Loe tehát ironikusan tekint főszereplőjére. Nem idealizálja, karikírozza, nevet rajta – és mi vele együtt nevetünk: EZ EGY NAGYON VICCES KÖNYV -, ugyanakkor egyéni nézőpontját felhasználja, hogy kimondassa vele: az anyagi gazdagság kiüresedett, sivár életeket takar. Ez az irónia egyre gyilkosabbá válik, ahogy a Doppler életformáját elirigyelő új ismerősök lassan betöltik az erdőt. Mindenki lemond az anyagi javakról, de “szellemi vagyonukat”, korlátoltságukat és szenvedélyeiket nem tudják hátrahagyni, így az anarchisták épp oly elviselhetetlen világot teremtenek maguk körül, mint a konszolidáltak lenn, az erdőn kívül.

Amikor ezt az ismertetőt írni kezdtem, körbenéztem a neten, mások mit gondolnak, írnak róla. Meglepődve tapasztaltam, hogy Erlend Loe iróniáját figyelmen kívül hagyva két, egymással teljesen ellentétes, de ugyanakkor véleményem szerint egyformán téves álláspont a jellemző.

Az egyik szerint – ezt általában férfiak képviselik – a könyv a fogyasztói társadalom nagyszerű kritikája, és bár Doppler útja egyedi, nem követhető, de a címszereplő egyértelműen pozitív hős.

A második – általában női vélemény szerint, bár a fogyasztói társadalom kritikája jogos, ám a könyv botrányos, felháborító, mert a férfiakat a családi szentség lábbal tiprására ösztönzi.

Olvasva ezeket, jót vihogtam, és az jutott eszembe, a nyájas olvasók, illetve ismertető írók beköltöztek az erdőbe, akarom mondani a regénybe, és saját szellemi poggyászukat magukkal cipelve Doppler méltó társai lettek.

Erlend Loe: Doppler

Scolar Kiadó, 2006.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Ki olvas fantasztikus regényt? Fiatal srácok, akik érdeklődnek a technikai újdonságok iránt és szeretik kalandos történeteket? Idősödő férfiak, akik nosztalgiával tekintenek vissza ifjúkoruk olvasmányaira? Nos, ez ma már nem így van. A nők körében, korosztálytól függetlenül, az egyik legnagyobb bestseller Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége; az igényesebb irodalom kedvelői számára pedig kihagyhatatlan Bulgakovtól a Mester és Margarita, amely szintén fantasztikus történet. Az értékes, jó könyvek nem ismernek műfaji korlátokat.

A globalizáció felszínessé  tesz, kipusztítja a lokális értékeket, és uniformalizálja a világot? Igen, lehet így is nézni, lehet az értékválságról prófétálni, és bezárkózni valami anakronisztikus helyi hagyományba. David Mitchell azonban sokkal okosabb ennél, ezért írt egy nagyon értékes és fontos fantasztikus regényt, amely a Föld különböző kultúráit: Okinavát, Tokiót, és Hongkongot, a kínai Szent Hegyet, Mongóliát, Szentpétervárt, Londont, az ír Clear szigetét és New Yorkot felkeresve mesél nekünk érdekesebbnél érdekesebb történeteket.

„Az ember világát történetek alkotják” – ezt maga David Mitchell fogalmazza meg, egy alteregója mögé bújva, és a regény valóban ezt a hitvallást követi. Hol izgalmas műkincslopási históriába  keveredünk és az orosz maffiáról kapunk sokkoló képet; hol egy idős kínai teaárus asszony életét követve a történelem örök körforgásáról elmélkedhetünk, de nem elvontan, didaktikusan, hanem egy személyes életsorssal hitelesítve. Az egyik történetben egy fanatikus japán terrorista őrült gondolatai mentén látjuk a világot; egy másikban  a CIA elől bujkáló atomfizikusnő a tudományos-fantasztikus jövőből gyermekkori idilli világába menekül vissza, ha csak időlegesen is. Találkozhatunk igazi szellemíró jazzdobossal, és nagyszerű ízlésű lemezbolti eladóval; gazdatestről gazdatestre szálló szellemmel és a kínai cselédjétől elcsábított angol pénzmosó ügynökkel. Mind a kilenc történet nagyon érdekes, önálló novellaként is megállná a helyét, de így együtt,  egy különös, multikulturális kaleidoszkópot pörget a szemünk előtt. A finom szálakkal szőtt történet végül egy New York-i éjszakai lemezlovas műsorában áll egésszé össze, hogy aztán visszatérjen kiindulópontjához, felajánlva egy ismételt olvasás lehetőségét.

Igen, ezt a könyvet többször egymás után is el lehet olvasni, és nem veszt az érdekességéből, inkább egyre újabb és újabb rétegeit és összefüggéseit tárja fel az igényes olvasó előtt.

Befejezésül néhány idézet kedvcsinálónak.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

Leon de Winter: Supertex (Gondolat, 2008) fordította Gera Judit

Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Jól hangzó mondás, csak semmi értelme. Mindenesetre Leon de Winter nem is verset írt, hanem Memorbuch-ot, az Emlékezés Könyvét. Leon de Winter csaknem tíz évvel a háború után született olyan apától és anyától, akik családjukból egyedüliként élték túl a koncentrációs tábort, és még csak tizenegy éves, amikor az apja meghal.

A SuperTex főhőse Max Breslauer már felnőtt, amikor elveszti apját. Simon Breslauer – és felteszem de Winter apja is – a holokauszt túlélő egyik típusát testesíti meg, a feltörekvő üzletembert, akiben nagyon erősen dolgozik a bizonyítási vágy. Nem foglalkozik a múlttal – bár minden vitában ez a végső érv –, így nem is tudja feldolgozni, és annak terhét átörökíti gyerekeire, akik az elhallgatásoktól, sejtésektől szenvedve szorongóvá válnak. Az apák kielégítetlen vágyaikat, megvalósulatlan álmaikat fiaikon keresztül akarják átélni, akkor is, ha nekik más elképzelésük van az életről. Az anyák pedig igazi jiddische mámék lesznek, akik úgy viselkednek, mintha a kozákok Amsterdam kapui előtt állnának.

Max látszólag sikeres üzletember, kis túlsúllyal, de szép szeretővel, ám egy apró hiba is ki tudja hozni a sodrából, hogy aztán kis híján halálra gázoljon egy fél haszid családot. Ez a megrázkódtatás viszi vissza az analitikusához, akihez apja halála után is járt. Max szinte egész nap beszél, és a hosszú analízis során fény derül neurózisára, elfojtásaira, identitásválságára. A Max elbeszéléséből előbukkanó szereplők – apja, anyja, öccse, szerelme, szeretője – egy-egy zsidó sors megtestesítői. Történeteik összefonódnak, egymásra utalnak, így lesz a SuperTexből supertext.

Ez a regény leginkább a bűntudatról, és az identitás kereséséről, megőrzéséről szól – és ebben a műfajban a zsidók nagyon jók. Egyszerre lehet rajta nevetni és sírni, egyszerre karikatúra és emlékmű.

De Wintert hazájában gyakran éri az a vád, hogy kiárusítja zsidóságát. Kíváncsi vagyok, vajon ezek az emberek mit szólnak Woody Allenhez.

Tovább után részletek. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?”

Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát.
A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek.
Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek.
Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is.
Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek.

Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)

Üljetek le és figyeljetek. Elmesélem nektek egy kedves, fiatal lány boldog életét. Hunyjátok le a szemeteket és nézzetek ki az ablakon. Látjátok, minden fehér.

„Kicsi gyermekkorától kezdve, a csecsemőkorból alig kinőve, Szonyecska mély olvasásba merült. Bátyja, Jefrem, a családi mókamester folyton ugyanazzal a tréfával gyötörte, ami már eleve gyenge poén volt: – Az állandó olvasástól Szonyecskánk feneke olyan lett, mint a szék, az orra meg, mint a körte! Sajnos még nem is túlzott nagyon a viccelődéssel: Szonyecska orra valóban körteszerűen kiszélesedett, az egész kislányon pedig véznasága, széles válla, pipaszár lába és a sok üléstől szétlapult feneke mellett csupán egy valami volt feltűnő- korán kifejlődött, nagy asszonyos melle, ami nemigen illett a sovány testhez. Szonyecska vállát előrevetve, görnyedten járt, hosszú, bő köpenyeket hordott, röstellte fölöslegesen dús idomait elől, a sivár laposságot hátul… Teljes húsz éven át, héttől huszonhét éves koráig Szonyecska szinte megszakítás nélkül olvasott. Úgy zuhant az olvasásba, mint az ájulatba, amiből csak a könyv utolsó lapján tért magához.”

Ulickaja mesél nekünk, könnyű kézzel, puha ecsetvonásokkal festi meg a történetet, amely Oroszországban játszódik, amelyet éppen Szovjetuniónak hívnak. A kis Csipkerózsikából könyvtároslány lesz, amíg el nem jön érte a herceg, hogy felébressze. Robert Viktorovics festő, aki bejárta a világot, találkozott Gaudival és Apollinaire-rel – nem volt elragadtatva tőlük, aztán visszatért hazájába. Itt élete második felének nagy részét internálótáborban, majd száműzetésben tölti. Házasságukból egy gyermek születik, vele, életük végén, már Moszkvában élhetnek. A szerencsésnek mondható hosszú élet még tartogat egy drámai kifejletet, de a könyv utolsó oldalai meghozzák a végső megnyugvást Szonyecska számára, visszatér az olvasáshoz:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből.

Bevallom, a könyv elején nehezen hittem el, hogy egy valódi riportkönyvvel van dolgom. Hiába a fülszöveg ajánlása, azt gondoltam, a kiadó figyelemreméltó humorérzékkel belement a játékba, hogy tényként tálaljon egy nyilvánvalóan fiktív, ám annál szórakoztatóbb történetet. Egy történetet, amely arról szól, hogy a vietnami háború traumája után vezető beosztású katonák hogyan akarták megszervezni a jövő hadseregét a New Age elvei alapján. Az első ötven oldal simán elmegy egy jobban sikerült Monty Python jelenetnek. Ritkán nevetek hangosan könyvön, de itt nem tudtam elkerülni. Tábornok, aki nap mint nap próbál átmenni a falon, kecskéket halálba bámuló, de legalábbis ezzel próbálkozó különleges osztag, az Első Föld Zászlóalj, amely harc helyett spirituális szimbólumokkal, ártatlanságot sugalló kisállatokkal, virágokkal és zenével nyeri meg magának az ellenséget… na és Uri Geller, aki sokatmondó szűkszavúsággal közli a 2001-es terrortámadások után, hogy reaktiválták. Ahogy aztán a történet folytatódik, egyre több tény kerül napvilágra és a hangulat is egyre komorabbá válik. Én a magam részéről a könyv ötödénél kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem stimmel és szorgos internetes keresés után szembesültem azzal, hogy itt bizony nem egy viccel van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből film is készült, nálunk februári premierrel. Már nagyon-nagyon várom.

Jon Ronson: Kecskebűvölők (Európa Könyvkiadó, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Egy könyv, amivel igencsak befürödtem. Pedig a fülszöveg sokat ígér, „szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is”. Ja, és nem mellesleg „az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere”. Hát, most akkor a baj vagy velem van, vagy a világgal, vagy az ajánlás túlzott erősen. Lássuk…

Hősünk, az ír ex-szabadságharcos az Ügy győzelme után érzett csömörében önkéntes száműzetést vállal egy elhagyatott, az Antarktiszhoz közeli szigeten. Már megérkezésekor baljós árnyak gyülekeznek, az előző időjárás-megfigyelő tiszt, akinek átvenné a helyét, sehol sincs, csak a közeli világítótorony őrét találják a szigeten, aki viszont semmiféle értelmes kommunikációra nem bírható. Mindennek ellenére barátunk nem tántorodik el és beköltözik a szigeten álldogáló viskóba. Úgy tervezi, hogy olvasással, gondolkodással, csendes elmélyüléssel tölti a következő egy évet, de ebből persze semmi nem lesz. Mindenesetre még annyi ideje marad, hogy visszaemlékezzen fiatalságára, az angolok által fenntartott árvaházra, ahol felnőtt és kitanulta a hajózási logisztikus szakmát, valamint mindenekelőtt későbbi nevelőapjára, aki számos bölcsességgel tette gazdagabbá őt.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra

Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »