Könyvtárosok könyves blogja

Joanne Harris műveit eddig is élvezettel forgattam. Biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni, cselekményes, izgalmas, romantikus történetekkel találkoztam. És azután elolvastam az Urak és játékosok c. könyvét, amelyben az írónő új arcát ismertem meg. Az eddigiektől eltérő, másfajta logikára épülő, valódi, vérbeli krimi. Pszichológiai feszültséget keltő, drámai, szenvedéllyel teli és félelemkeltő a sztori. A végkifejletig nem derül fény a gyilkos kilétére, hiába törtem a fejem, ki lehet az, nem jöttem rá. A lelepleződéskor szinte sokkot kaptam. Óriási csavar áll be a történetbe, amikor napvilágra kerül a kulcsfigura alakja.

A St. Oswald fiúgimnáziumban játszódó történetben két személy beszéli el, jeleníti meg a cselekményeket, melyekben van bőven részünk. Egyikük Roy Straitley tanár, míg a másikuk kilétét a regény végéig homály fedi. Két nézőpontot ismerünk meg, mintha egy sakkjátszma résztvevői lennénk. Egy korai sérelem, a mélyből feltörő gyűlölet, a gyermekkorból eredő harag a mozgatórugója mindennek. Joanne Harris nem törekszik a boldog végkifejletre. A nagyszerűen megrajzolt, remek karakterek, a cselekmény rejtélyessége, az állandó feszültség által tökéletes bűnügyi történetet ismerünk meg, mindezt helyenként némi irónia színesíti.

Roy Dillon egy kedves, szimpatikus férfi, kifejezetten tehetséges ügynök, aki remekül manipulálja az embereket. Szerény körülmények között él, kerüli a feltűnést, vonzódik egy kedves ápolónőhöz, és élete lehetősége előtt áll, mert hamarosan kinevezik értékesítési igazgatónak.

Jim Thompson nem volt sikeres ember. Sokféle munkával próbálkozott és közben írt. Első sikeres regénye a Killer inside me lett 1952-ben. Ezután szinte évente jelentek meg könyvei, de a népszerűség ellenére a hivatalos és anyagi elismerés elmaradt. Ezért aztán minden adandó írói munkát elvállalt.

Az Agave.45 sorozatban az ötvenes-hatvanas években keletkezett klasszikus amerikai ponyvákat adják közre.

Először még a nyolcvanas évek közepén (uhh!) olvastam Blockot, akkor jelent meg az Albatrosz sorozatban a Betörő a szekrényben című történet, és már akkor is tetszett. Aztán amikor az Agave elkezdte kiadni a Block regényeket, rákaptam a Matt Scudder sorozatra.
Az elsők nagyon bejöttek, a közepét kicsit untam, most megint tetszik. Hogy miért? Azt hiszem, a negyedik résznél jött el az a pillanat, amikor kezdett elegem lenni az állandó ismétlésekből. Ez a baj a sorozat krimikkel. Az író nem alapozhat arra, hogy mindenki elolvas minden egyes részt, ezért aztán néhány kulcsmomentumot újra és újra be kell építeni a történetbe. (Scuddernél pl. a véletlenül lelőtt kislány esetét) Viszont sokkal több előnye van: föl lehet építeni a figurát, regényről regényre lehet alakítani, öregíteni, új szokásokkal és tulajdonságokkal felruházni. (pl. a kőalkoholista Scudder egy delírium után megpróbál lejönni a piáról, és csatlakozik az AA-hoz) Ugyan ilyen aprólékosan föl lehet építeni a környezetet, jelen esetben New Yorkot, és a mellékszereplők, visszatérő alakok egész kis rendszerét lehet a történetekbe építeni.
És Block éppen ezekben a legjobb. Pazar a helyszínrajz, az ember szinte érzi a szagokat, a mellékszereplők megformálása aprólékos. Scudder figurája részről részre alakul, gazdagodik, míg végül már ismerősünkként tekintünk rá.
És hogy miért tetszik újra? Egyrészt, mert a Nyolcmillió halál úgy, ahogy van remekmű (ez lett volna a sorozat vége, de rábeszélték a folytatásra), másrészt, mert az utolsó magyarul megjelent részben (A penge élén) Block végre abbahagyja az ismételgetést (egy szó sem esik a kislányról)
Scudder figurája nem újdonság a krimi irodalomban (Hammett, Chandler, hogy mást ne mondjak). Block nem újító, de nagyon jó epigon, aki hatalmas életművet fog maga után hagyni. Scudder alakjában pedig egy nagyon szerethető antihőst sikerült megalkotnia, aki veszett ügyeket vállal, őszinte, vívódó típus. Képes nagy dolgok felett egy vállrándítással elsiklani, míg az apróságokon hosszan agyal. Kicsit kiábrándult és nagyon magányos ember. Az ügyek, amikben nyomoz „kis” bűnök, még akkor is, ha gyilkosságok. Ezekben a krimikben nincsenek nagy összesküvések, vérengző sorozatgyilkosok, az elkövetők és az áldozatok is mindennapiak. Kisemberek, lúzerek, akik a 70-es, 80-as, 90-es évek New Yorkjának szürke utcáit koptatják. Minden különbség ellenére is Simenon Párizsára emlékeztetnek ezek az utcák a rossz bérházakkal, mogorva gondnokokkal, sarki bárokkal.

A Matt Scudder sorozat darbajai:

The sins of the fathers (1976) – Az apák bűnei (2004)
In the midst of death (1976) – A halál völgyében (2005)
Time to murder and create (1977) – A pusztítás és teremtés ideje (2004)
A stab int he dark (1981) – Döfés a sötétben (2007)
Eight million ways to die (1982) – Nyolcmillió halál (2007)
When the sacred ginmill closes (1986) – Ha a szent kocsma is bezár (2008)
Out on the Cutting Edge (1989) – A penge élén (2009)
A Ticket to the Boneyard (1990)
A Dance at the Slaughterhouse (1991)
A Walk Among the Tombstones (1992)
The Devil Knows You’re Dead (1993)
A Long Line of Dead Men (1994)
Even the Wicked (1997)
Everybody dies (1998)
Hope to die (2001)
All the Flowers Are Dying (2005)

Szezonja van mostanában a történelmi környezetben játszódó krimiknek (Saylor, Doherty), illetve a múltba vezető összesküvéseknek, amik a jelenben is szedik áldozataikat. (Dan Brown nyomán). Ezek az összesküvések időnként írókhoz vezetnek, legutóbb Poe és Dante volt soron (Matthew Pearl), most pedig Shakespeare.
Jennifer Lee Carrell a Harvardon szerzett nagydoktorit angol irodalomból, tehát otthonosan mozog a témában. A történet az újjáépített Globe színház leégésével veszi kezdetét. A tűz eloltása után megtalálják Roz Howard professzor holttestét. Roz halála előtt egy kis csomagot bíz egykori tanítványára a színházi rendező Kate Stanleyre, aki elkezdi követni a múltba vesző nyomokat. (Ismerős?) Két segítője is akad, az idős színész Sir Henry Lee, és Ben Pearl a sármos és bátor Roz-rokon. (Szerelem borítékolható.) A nyomok először egy elveszett Shakespeare drámához vezetnek, majd olyan iratokat találnak, amikből végre kiderülhet, ki írta a darabokat. Elő kerül az összes esélyes jelölt: maga a Dárdarázó a startfordi közember, Sir Francis Bacon, Christopher Marlowe, Edward de Vere Oxford earlje, William Stanley (!) Derby earlje és néhány esélytelenebb is. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Magányos hős és az „igazság bajnoka”, de nem Don Quijote, és nem is Bud Spencer… 30-as éveiben járó, erős testalkatú, de szelíd ember, amíg fel nem bosszantják. Látszólag nem érdekli semmi, sodródik az eseményekkel, míg ki nem alakul a végső cél: megtalálni a bűnöst/bűnösöket.
Ne olvassunk krimit? De igen, ha jó, s mellette más könyv is van az életünkben.
Reacher az, aki megvalósítja régi és mai álmainkat. Független egyéniség, egy fogkefével járja Amerikát, minden más nyűg a számára. Ruháit kidobja, újat vesz helyettük. Van rá pénze (katonai rendőr volt valaha). Nincs „lakhelye”, lakása, otthona, „csavargó”. Céltalan vándorlásai – illetve néhány esetben célirányos útjai során a legképtelenebb bűnügyekbe, helyzetekbe keveredik. Legfontosabb erényei a becsület, és fejlett igazságérzete. Ezek érdekében (alkatánál fogva) verekedni, sőt ölni is képes… Mindig a jó szándék, az igazság kiderítése ösztönzi. A Reacher-könyvek fő vonásai az irónia, a fanyarkás humor. A hiteles – kivételesen pontos – környezet- és jellemábrázolás a regények fontos erénye. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Az első nem CSI bejegyzésben ígéretet tettem, hogy lesznek még európai krimik, nos ha kicsit késve is de itt a második rész. És rögtön meg is szegem az ígéretemet, mert itt félig-meddig amerikai krimikről lesz szó. Donna Leon ugyanis amerikai, de húsz évig élt Velencében, ahol történetei játszódnak. A krimik állandó szereplője Brunetti felügyelő sok mindenben ellentéte a szicíliai Montalbanonak. Nem politizál, de azért szimpatizál a Lega Norddal, nem különösebben szereti a bevándorlókat, főleg szicíliai főnökét. Nincs nagy véleménnyel az EU-ról. Szegény családból származik, felesége azonban egy régi velencei arisztokrata család sarja – ami gyakran konfliktusok forrása. Brunetti mániákusan törekszik az igazság kiderítésére, teljesen belefeledkezik az ügyekbe, legyenek akármilyen jelentéktelenek is. Úgy érzi, nem csak a törvénytelenségek ellen kell küzdenie, hanem minden bűn ellen, ha már nem létzik isteni igazságszolgáltatás. Ennek ellenére nem inkvizitor, hanem megértő, szociálisan érzékeny ember. Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Krimit olvasni jó. Egy időben számlálatlanul faltam is őket, de később, mivel az olvasásra szánható időm tetemesen megfogyatkozott, mindig némi lelkiismeretfurdalást éreztem, ha (mégoly igényes) ponyvára pazaroltam azt. Ezért szoktam rá azokra a könyvekre, amelyeket bátran kategorizálhatunk valódi szépirodalomként (ha elég sznobok vagyunk és pont ehhez van kedvünk), de megkapunk tőlük mindent, amit egy vérbeli detektívregénytől elvárunk. Micsoda álszent képmutatás! Nem tagadom, de azért néha bejön. A következő két könyvben az a közös, hogy a tudomány világába is bepillantást nyerhetünk általuk.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Minden nő álma lehet az a férfiú, aki vállalja, hogy olvassa és kedveli a Joanne Fluke tolla alól kikerülő Hannah Swensen történeteket. Ugyanis ezek krimik (méghozzá jók) és! süteményreceptek. Ha játszani akarnék a szavakkal, mondhatnám: gyilkossági receptek, de ez így nem igaz. A csinos hősnő reggelente bekeveri az aznapra rendelt aprósütik tésztáját, és fennmaradó szabadidejében vagy hullákat talál, vagy nyomozásba kezd húga közreműködésével.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Egy nép, egy sors, egy vallás, egy kultúra, több ezer éven átívelő történelem. Címszavakban így lehet jellemezni a zsidóságot. Mi az a kapocs, ami összetart egy – a világ számtalan pontjára szóródott – népet?
Miért lettek ők üldözöttek bárhol, bármikor fordultak meg a történelem során? Mi alkotja azt a szellemi, kulturális értéket, ami miatt sokan tiszteljük Őket?
Fenti kérdésekre számos könyvben választ nyerhetünk. A zsidóság élete mindig foglalkoztatta az irodalmárokat.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Tulajdonképpen nincs semmi bajom a CSI sorozatokkal, nézni is szoktam (kivéve a Miamit, mert az azért gáz), de olvasni jobban szeretek olyan krimit, ami megdolgoztat. Amiben egy „nagysebességű vérspriccből” (vagy miből) nem következik automatikusan, hogy az elkövető negyvenes fehér férfi, kék boxeralsóban. Szóval az olyan krimiket szeretem, amikben van egy karakteres nyomozó, aki kérdezget, töpreng, kombinál, lelki mozgatórugókat keres, ilyesmik. (Esetleg iszik, cigarettázik, lelkibeteg, jókat eszik, nőcsábász, de ez már fakultatív.) Azt meg külön szeretem, ha ezeket a dolgokat Európában csinálja. Például Szicíliában, mint Andrea Camilleri nyomozója Montalbano felügyelő. Jó történetek, jó hely- és korrajz, jó figurák – minden adott egy jó krimihez, vagy akár többhöz is. Olvastam volna még, de csak ennyi jelent meg magyarul:

Az agyagkutya (Bastei, 2001); Az uzsonnatolvaj (Bastei, 2001); A hegedű hangja (Bastei, 2002) A víz alakja (Mágus, 2004)

Andrea Camilleri honlapja

A FSZEK-ben kölcsönözhető