Könyvtárosok könyves blogja

A végtelen történet tulajdonképpen kettő. Az egyik történet a hős magára találása egy különleges, bátorságot kívánó feladaton keresztül, a másik a hős magára ismerése olyan próbák révén, melyekben boldogulni is kell, nem csupán győzni.

A két történetet könnyű összeilleszteni és szétvágni (lásd a filmes adaptációt), de tükrözni is, így egyikben a másik darabkái, a másikban az egyik szilánkjai villannak meg.
A hős -mint minden igazi hős- eleve kevés szállal kötődik e világhoz, így könnyen keveredik bajba és rejtőzik el, megteremtve ezzel az ideális körülményeket ahhoz, hogy lassan Fantáziaország közelébe jusson. Az odavezető út maga a Végtelen történet, annak olvasása, ami könnyű feladatnak ígérkezik, mert hősünk olvasni nagyon szeret.
Ez volt annak idején az egyik kedvenc részem (valójában mindössze egy-két bekezdés), mert kiderült, hogy az olvasás valami (nem ám mint a lélegzet, vagy ahogy a fű nő és a madarak énekelnek). Valami, amihez a betűkön kívül más is kell- a fantáziád, a lelked, a bátorságod, a kíváncsiságod, hogy önzetlenül tudj izgulni a hősödért, és hogy teljesen el tudj merülni a könyv teremtette világban.
És ez az első próba: hogy képes-e átlépni a hős Fantáziaország határát (teljes elmerülés), megküzdeni a félelemmel, hogy kinevetik, kudarcot vall, hogy nem őt várják. Végül -hogy segítsen- legyőzi kétségeit és megmenti Fantáziaországot, jutalma pedig nem más, mint hogy képzelőerejének varázslatát és teremtő minőségét élheti át.

A második, jóval hosszabb történet és nehezebb próbatétel elején még minden egy mámoros ünneplés, találkozás, rácsodálkozás, tanulás és megismerés, de a hős öröme lassan gyanakvássá változik, vágyai akarattá keményednek, halomra dönti Fantáziát, elüldözi barátait, emlékei eltűnnek, így az emberi világba való hazatérés lehetőségét is elveszíteni látszik.Útra kel hát ismét (bár ez túl békésen hangzik, valójában kétségbeesetten szökik el), hogy megtapasztalja a valahová tartozás ködös szürkeségbe oldódó biztonságát, a változás játékos ritmusa mögött rejlő növekedés és pusztulás ütemét, végül az álmok finom és tünékeny képeit kell kibányásznia és válogatnia ahhoz, hogy hazajusson. Utolsó reményét saját fantáziájának teremtményei zúzzák össze, de ekkora már azt sem tudja, ki ő, honnan jött és mire vágyik. Fantázia és az emberi világ határára nincstelenül érkezik meg, emlékek, érzések és vágyak nélküli kisfiú csupán, amikor elűzött, halálosan megsebzett barátai a segítségre sietnek, így végül hazaér.
A befejezés boldogságának teljességét a kerettörténetbe való visszatérés adja, amikor a hős az emberi világban is megkapja különleges küldetését, de „ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére máskor kerül sor”.

Az viszont elmondható, hogy a végtelenül gazdag, burjánzó történet számos (ne mondjuk meg hányszor és kiktől einstandolt) spirituális elképzelést egyesít- már maga a váz, a két történet is ilyen: a hős magára ismerése a megbékélést, elfogadást jelenti, a magára találás pedig annak az erőnek vagy áramlatnak a felismerése, mellyel összhangba kerülni, változásainak hullámaira bízni magunkat valóban különleges elkötelezettséget kívánó feladat.
E két történet jelenti a felvetőszálat, melyre aztán keresztirányban jönnek az újabb és újabb sorok, megteremtve a főbb motívumokból kirajzolódó mintázatot.
Kanyargós, selymesen csillogó motívum a szabadság és felelősség, mert bár a hőst számos eszköz és szerencsés szerzet segíti, több jel és jóakaró figyelmezteti, mégis döntéseket kell hoznia és szabadon is cselekszik- végig egyértelmű, hogy miért kerül éppen oda, ahová eljutott.
A felelősség olyan, mintha ezt a selyemfonalat fémszállal keverték volna: minden tett, szó és gondolat egy nagyobb összefüggés része, így teremtő energiát adni (megmenteni, megszabadítani, megváltani) annyit tesz, mint módosulásokat létrehozni a nagy egészben, de ami –hogy visszatérjek a szövőszékemhez- éppúgy okozhat csomót, szakadást, mint félresikerült formát.
A másik fontos minta lendületes átlókból építkező, apró megállókkal tagolt geometrikus forma: ez a Valódi Vágy keresésének, követének leckéje. Ez a mintát egy nagyon lágy fonalból szőném színekben alig látható átmenetekkel, hogy a motívum szerkezetében egyértelműen, de részleteiben csak silabizálva látszódjon. Mert a vágy, legyen bár szenvedélytől erős, akarat szilárdította, vagy álom röpítette, egyszerre nagyon lágy, de határozott is, akár egy erős testtudattal megjelenített mozdulat.
Kicsi de fontos részlet- szándékolt hibákkal deformált, fekete minta lenne, középen vastagon nemezelődve, a szélek felé cérnaszerűre vékonyodva, kopott szálakkal- a hazugság. A hazugság, ami itt nem etikai kategória, hanem olyan csonkított, roncsolt lények gyűjtőhelye, akik -mint Fantázia önjelölt és bukott uralkodói a Régi királyok Városában- , képzelet és valóság határára száműzve silány sorsnélküliségben lebegnek.
És végül a körkörösségről, amit persze körre szőnék magam is, de némi hibával jelezve, hogy a tökéletesség megalkotásának bizarr ambíciójával nem kísértem magam. Már csak azért sem, mert Ende a kör szokásos és naiv örömmel kísért dicsőítése (mert ez gömbölyű-lyű-lyű, hogy a térbe is kiterjesszük a dicséretet) helyett a végtelen bezártságára helyezi a hangsúlyt, melyet egymásnak feszülő roppant erők rezzenetlen összefeszülése hoz létre. Ilyen lett volna a jeges seholba veszett világ a Kislány Királynő és a Vándorló Hegy Öregjének, az idő születésének és halálának találkozásában ejtve csapdába, de ilyen Aurin is. A csavar ott van, hogy az Élet Vize az öröklét meséjéből az emberi sorstörténetbe repít, e gyönyörű végességbe. Ahogy a legvégtelenebb történetek is befejeződnek egyszer.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

Nincs kapcsolódó írás.