Könyvtárosok könyves blogja

Cees Nooteboom: Mindenszentek

Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok egy könyvet, a részemmé válik. Ha elolvasol egy könyvet, a részeddé válik. Ha ugyanazokat a könyveket olvassuk, hasonlítani fogunk egymásra. Vigyázz, én egy agresszív mém vagyok, az a célom, hogy manipuláljalak!) Persze, nem is lehet minden könyvet elolvasni, még a Könyvtárosok könyves blogján ajánlottak közül sem, hisz kevés az időnk, és az új és érdekes könyveket úgyis mindig a könyvtáros, a könyvtáros szerelme, a könyvtáros barátja, a könyvtáros üzletfele kapja meg először, másodszor, sokadszor. (Nincs a teremtésben nyertes, csak a könyvtáros.)

Továbbszűkítve a kört: nem kell minden könyvajánlót elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek c. regényének fülszövege például elmeséli a mű cselekményét, és ezzel én nem értek egyet. Miért olvassam el azt a könyvet, amelyről már eleve tudom: A főhős, Arthur Daane holland filmrendező, Berlinben megismerkedik Elikkel, egy holland „berber” lánnyal, aki a XII. századi ibériai Leon királyság uralkodónőjéről írja a szakdolgozatát; talányos románc alakul ki közöttük, mely Spanyolországban, a madridi levéltárban zárul, s a szakítást követően Daane-t útonállók támadják meg, leütik, kómába kerül, majd barátai körében tér magához, akik lelket öntenek belé, s a szerelemben, történelemben és történetmondásban csalódott férfi rezignáltan, de mégis nyitottan az új kihívásokra, indul haza, Hollandia felé? A fülszöveg szerzője talán úgy gondolta, hogy ebben a regényben a cselekmény másodlagos. Nem tudom. „Egy ember” adta a kezembe a könyvet, s a régi ismeretségre való tekintettel nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. (Én hiszek egy emberben, a könyvtáros különben is bizalmi állást tölt be, kicsit olyan, mint a pap, közvetíti az igét, de szerencsére nem kell meghallgatni a prédikációit.)

Elolvastam egyszer, aztán amint befejeztem, elkezdtem újra. Másodszor is tetszett, tehát nem tévedtem. Hegel, Nietzsche, Heidegger filozófiájáról, a németek II. világháborús és újraegyesítési komplexusairól, a történelem megközelíthetőségéről és értelmezéséről, az idő relatív voltáról – hiányáról és megállíthatóságáról, rögzítéséről és elvesztéséről, az emlékezés gyógyíthatatlan sebeiről olvastam egy nagyszerű könyvet. Különösen élveztem az angyalok közbeékelt kommentárjait – ezek az angyalok egyszerre idézték bennem Rilke Duinoi elégiáit és Wim Wenderstől a Der Himmel über Berlint. Az angyalok látják a múlt és jelen teljességét, mind azt, amit az emberek gondolnak és tesznek, de a cselekvésből ki vannak zárva, és így ideális ellenpontjai a történelem és az idő titkait kutató-cselekvő embereknek.

Arthur Daane, a főszereplő, Hemingway: Szigetek az áramlatban c. regénye főhősének, Thomas Hudsonnek a kissé autista reinkarnációja. Az a mániája, hogy a lét megragadásának megfelelő eszköze a dokumentumfilm, amely nem történetet, fikciókat, hanem a hétköznapi valóság észrevétlen monotóniáját rögzítve az időről, az időbe vetett emberről tud elmondani valami lényegeset. Thomas Hudson tipikus amerikai hős volt, aki a magánya miatt érzett szenvedését a fegyelmezett, férfias élet külsőségeivel küzdötte le, de a fiai elvesztése után csak a hősies halált választhatta. Arthur Daane, a XX. század végi dekadens európai értelmiségi, a családja halála miatti kínjait esztétizálja, létértelmezéssé ideologizálja, – cselekvés és beszéd helyett rögzít és hallgat. Gondolatai – melyeket az olvasó épp úgy megismerhet, mintha maga is angyal volna – arról árulkodnak, hogy tettei csupán pótcselekvések, és a szeretetvágya a legelső lehetséges pillanatban belehajtja egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba.

A másik főszereplő, Elik Oranje, alakja kevésbé kidolgozott, motivációi direktebbek és sematikusabbak, egy női író biztosan többet is ki tudott volna hozni belőle.

A könyv legérdekesebb figurái nem a főszereplők, hanem Arthur Daane barátai, Victor a holland festő, és Arno, a német filozófus. Az ő gondolataik, filozófiai eszmefuttatásaik az ezredforduló Berlinjének egy különösen érdekes szellemi vonulatát mutatják be.

Összegezve: Cees Nooteboom Mindenszentek c. műve kissé belterjes, alapvetően filozófiai irányultságú regény, amely nekem ugyan tetszett, de másoknak inkább nem ajánlanam – az elvontsága miatt. Olvassunk inkább lektűrt, pornót, női regényt , azok sokkal szórakoztatóbbak. Azoknak, akiknek még nem sikerült elriasztanom, következzen egy rövid részlet:

„ A Kantstraßénál pirosat jelzett a lámpa. Arthur balra, majd jobbra nézett, látta, hogy nem jön autó, át akart kelni, és mégsem mozdult; érezte, hogyan dolgozza fel teste a két egymásnak ellentmondó parancsot, különös hullámverés járta át, amitől rossz pózba merevedett: egyik lába a járdán, a másik az úttesten. A hófüggönyön keresztül a túloldalon várakozók hallgatag csoportját leste. Aki meg akarja figyelni, mi a különbség a németek és a hollandok között, hát ilyen helyzetekben tegye. Amszterdamban bolond lenne az ember, ha járókelőként nem menne át a piroson, itt akkor lenne bolond, ha átmenne, és ezt tudtára is adják.
- Ez öngyilkos akar lenni.
Arthur megkérdezte Viktortól, a szobrásztól – aki hozzá hasonlóan Amszterdamból jött, de most Berlinben lakott -, mit tesz, ha tényleg nem jön autó.
- Akkor átmegyek, kivéve, ha gyerekek is állnak a lámpánál. Tudod, kell a jó példa.
Arthur a maga részéről úgy döntött, hogy ezeket az üres pillanatokat arra használja fel, amit ő “instant meditációnak” nevezett. Amszterdamban a biciklisták elvből hajtanak fény nélkül, át a piroson, és szembe a forgalommal. A hollandok mindig maguk akarták meghatározni, hogy egy adott szabály rájuk is érvényes-e. A protestantizmus és az anarchia e keveréke makacs káoszt eredményezett. Legutóbbi látogatásai során Arthur észrevette, hogy már az autók, sőt a villamosok is át-áthajtanak a piroson.
- Lassan igazi német lesz belőled. Ordnung muß sein. Figyeld meg, hogy ordítják a metróban: Einsteigen hitte! ZURÜCKBLEIBEN!! Láttuk mi, kérem, mi lett abból a sok “Gehorsam”-ból!
A hollandok nem szeretik, ha kioktatják őket. A németek szívesen osztogatnak büntetést. Az előítéletek áradatának, úgy látszik, sosem lesz vége.
- Szerintem Amszterdamban életveszélyes a közlekedés.
- Ugyan már. Azt figyeld meg, hogyan száguldoznak a németek az autópályán. Egy hatalmas dühkitörés az egész. Tiszta agresszió.
A jelzőlámpa zöldre váltott. Az Arthurral szemben álló hat behavazott alak egyszerre mozdult. Nem szabad általánosítani. De a nemzeteknek mégis vannak bizonyos jellegzetességeik. Vajon miben gyökereznek?
- A történelemben – mondta Erna.
Ami a történelem fogalmában lenyűgözte Arthurt, az a végzet, a véletlen és a szándékosság elegye volt. Ebből képződtek a történések, melyek mindig újabb történéseket indítottak el, egyesek szerint vakon, mások szerint szükségszerűen vagy megint mások szerint titkos, számunkra még ismeretlen céllal, de itt már a misztika talajára léptünk.
Arthur agyán átfutott a gondolat, mi lenne, ha bemenne a Zwiebelfischbe újságot olvasni, ha másért nem, hát azért, hogy átmelegedjen. Ebben a presszóban nem ismert senkit, ugyanakkor minden arc ismerős volt. Olyan emberek ültek itt, mint ő: volt idejük. De nem hasonlítottak reklámfigurákra. A Zwiebelfischnek nagy, az egész homlokzatot elfoglaló ablaka volt. Az ablakon túl egy sor asztalka, s közvetlenül mögöttük a bárpult állt, de a pultnál senki sem ült úgy, ahogy szokás. Túl nagy volt a külvilág szívóereje. Kívülről egy sor bámuló alakot lehetett látni, akik úgy néztek, mintha mindnyájukat egyetlen nagy, lomha gondolat járta volna át, néma elmélkedés, amely olyan súlyos volt, hogy csak irdatlan korsó sörök végletesen lassú felhörpintése tette elviselhetővé.
Arthur arca már jéghideggé fagyott, de a mai nap azok közül való volt, amikor épp erre, egy ilyen élvezettel kevert, önmagára kiszabott büntetésre vágyott. Zuhogó esőben sétálni Schiermonnikoog szigetén, hőségben egy elhagyott falu felé kaptatni a Pireneusokban. Az ezzel járó kimerültséget kocogók arcán is látni néha, a nyilvános szenvedés tolakodó hőseién, a loholó Krisztusokén útban a Golgota felé. Arthur nem tartotta sokra a futást, gyors tempója zavarta a ritmusát annak, amit gondolkodásnak nevezett, s aminek az igazi gondolkodáshoz valószínűleg alig volt köze. Arthur egyszerűen így nevezte el valamikor régen, tizenöt vagy tizenhat évesen. Elkülönülés kellett hozzá. Nevetséges persze, de Arthur azóta sem hagyott fel ezzel az úgynevezett gondolkodással.

Cees Nooteboom: Mindenszentek

Fordította Devich Klára

Európa Könyvkiadó Budapest, 2001.

Kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

Kapcsolódó írások:

1. Le kell menni kutyába? Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009) Ausztriai nyaralásra vittem...
2. A diktátort megölni nem kell félnetek jó lesz Csiki László: Ajakír (Magvető, 2008) A mi családunkban a politika...
3. …pokolra kell annak menni – Rober Perišić: Köpd le, aki rólunk kérdez A dél-szláv íróknak pedig nem kellett messzire menniük ezért a...