Pszichonauta
„Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?
”
Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát.
A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek.
Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek.
Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is.
Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek.
Aleksandar Zograf: Pszichonauta – Látomások a Balkánról (Nyitott Könyvműhely, 2006, ArtComix sorozat)
Bővebben szintén egy embertől 
Nem katartikus, de nagyon okos, kitűnő stílusú, szórakoztató 
ennyi nem elég ahhoz, hogy kézbe vegyétek, akkor noszogassátok kamill_kopkét, hogy számoljon be róla bővebben. Ő volt az az elvetemült, aki a kezembe adta. Csak erős idegzetűeknek!
Az év egyik meghatározó olvasmányélménye volt nekem ez a könyv,
Ennyi idő elteltével sem tudok mit
azért, mert a benne leírtakat túl sötétnek, hazugnak tartanám. Ellenkezőleg. Ennek ellenére valahogy túl direktnek, didaktikusnak éreztem, ugyanúgy, ahogy a Koccanást is, legalábbis a Katona előadásán. Valahogy ebben a közéleti „szatíra” műfajában Spiró mintha nem lenne igazán jó vagy csak az én ízlésemnek nem fekszenek ezek az írások. Na mindez azért nem baj, mert szerencsére néhány ilyen igazi nagyregénnyel is előáll (tudom, ez egy átdolgozás, a korábbi, Jövevény c. könyve alapján, ismereteim szerint igen alapos átdolgozás), amelyek a magyar irodalom igazi nagyjai közé emelik őt. Spiró György nemzeti kincs.
Jó kis (nagy)regény, misztikum, szerelem, élet, halál, valamelyik előbb utóbb lekaszál… Ecohoz szokták hasonlítani, hát azért ezt egy kicsit túlzásnak érzem, kicsit light verzió, de azért csak ajánlani tudom annak, aki bírja az ilyet. Kicsit talán túlírt, most olvasom A szél árnyékát, majd beszámolok róla…
elég időt szakítani az olvasásra, de két éves kislányom sokkal nagyobb könyvfaló nálam. Ennek köszönhetően mostanában a következő fordulatot olvastam legtöbbször: “Anna, Peti, Gergő, anya és apa…” Szóval ez igazából felesleges megjegyzés, mert akinek van gyereke, az úgyis tudja, hogy Bartos Erika Anna Petis sorozata mekkora élmény a csöppségeknek, de ha mégis lenne kivétel, rohanni a könyvtárba, könyvesboltba! Akinek meg nincs gyereke, az előbb gyorsan csináljon magának!
Egy vallomással kezdeném. Valamikor, az általános iskola felső tagozatos diákjaként folyosói ügyeletben (mond ez valakinek valamit?) egyik tanárom rajtakapott, hogy Nemere István Titkok könyve című művét olvasgattam. El is vette rögtön, na nem azért, mert pont ezt a könyvet találta nálam, hanem azért, mert egyáltalán olvasni mertem, ahelyett, hogy az órák alatt természetesen tök üres folyosót felügyeltem volna (éberség ugye…). Na azért valahogy mégsem ment el a kedvem az olvasástól, bár úgy látszik az eset a mai napig tartó mély nyomokat hagyott bennem. Szóval Titkok könyve. Meg lábasba töltött vízen alufólia, amit elmém erejével próbálok megforgatni, gondolatok, amelyeket szavak nélkül próbálok barátomnak továbbítani. Na de akkor is, mentségem legyen, hogy még alig múltam 11(2?)! Igen ám, de mi van akkor, amikor ivarérett férfiak próbálkoznak ugyanezzel, ráadásul olyanok, akik a világ legnagyobb hadseregének vezetésében tanyáznak. Erre a kérdésre kapunk döbbenetes választ Jon Ronson könyvéből. 
van dolgunk. Létező szereplők valós története ez. Valós, mégis hihetetlenül szürreális történet. Nem szeretném lelőni az egész könyvet, ezért nem részletezem, hogy az agyament, de mégis jóindulatú elképzelések miként válnak a gyakorlatban szörnyű kínzások, kísérletek alapjává az USA-ban, Irakban vagy éppen Guantanamón. Persze igazság szerint nehéz lenne lelőni bármit, mivel a könyv olyan sűrűségben tartalmaz megdöbbentő részleteket és mindezeket olyan jól megírva, összeszerkesztve, hogy arról csak szuperlatívuszokban érdemes nyilatkozni. Erőteljesen ajánlott olvasmány. Ja és a könyvből 