Könyvtárosok könyves blogja

Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó

Beszélgetések Menyhárt Jenővel

A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be.  A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.

Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.

De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Néhány nappal ezelőtt az Operában megnéztem a Karamazov testvérek balett változatát. A táncot imádom, az előadást szerettem, a történetből viszont nem sokat értettem meg… Mert a regény valahogy kimaradt eddig az életemből. Pironkodva kérdezgettem a barátaimtól, hogy ők olvasták-e, és többnyire NEM!!! És mivel bennem most erős az elhatározás, hogy elolvassam, az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha januárban ezzel kezdenénk az évet? Ha közösen olvasnánk Karamazovot? És jókat beszélgetnénk róla? Szerintetek?

Érkezett néhány panasz, hogy túl sötét az oldal megjelenése. Kicsit színesítünk…

Egy könyv, amivel igencsak befürödtem. Pedig a fülszöveg sokat ígér, „szenvedélyes kalandregény: harc, izgalom, kegyetlenség, erotika… és végül talán a szerelem regénye is”. Ja, és nem mellesleg „az elmúlt évek egyik legnagyobb világsikere”. Hát, most akkor a baj vagy velem van, vagy a világgal, vagy az ajánlás túlzott erősen. Lássuk…

Hősünk, az ír ex-szabadságharcos az Ügy győzelme után érzett csömörében önkéntes száműzetést vállal egy elhagyatott, az Antarktiszhoz közeli szigeten. Már megérkezésekor baljós árnyak gyülekeznek, az előző időjárás-megfigyelő tiszt, akinek átvenné a helyét, sehol sincs, csak a közeli világítótorony őrét találják a szigeten, aki viszont semmiféle értelmes kommunikációra nem bírható. Mindennek ellenére barátunk nem tántorodik el és beköltözik a szigeten álldogáló viskóba. Úgy tervezi, hogy olvasással, gondolkodással, csendes elmélyüléssel tölti a következő egy évet, de ebből persze semmi nem lesz. Mindenesetre még annyi ideje marad, hogy visszaemlékezzen fiatalságára, az angolok által fenntartott árvaházra, ahol felnőtt és kitanulta a hajózási logisztikus szakmát, valamint mindenekelőtt későbbi nevelőapjára, aki számos bölcsességgel tette gazdagabbá őt.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Etgar Keret: 19,99! (Gólem Színház Egyesület, 2009) fordította: Borgula András, illusztrálta: Pásti-Kovács Nóra

Régen írtam már novelláskötetről, és még egyáltalán nem izraeli íróról, na ez most mindkettő. Etgar Keret kultszerző Izraelben. Novellista, képregényes, forgatókönyvíró. Állítólag az ő könyveit lopják leggyakrabban a könyvesboltokból. (Úgy látszik ott is csökken a fizetőképes olvasók száma.) Párperces novelláiban többnyire hétköznapi emberek, és hétköznapi szituációk adják az alapot, de egyszerre egy groteszk – olykor szürreális – csavarral minden megváltozik. Vagy mégsem.
Félelmeinkről, frusztrációinkról, önmagunk feladásáról, a boldogság kereséséről szólnak ezek az írások, keserűek, de viccesek (amolyan fogcsikorgató humor), olykor félelmetesek. Beteg, de jó!
A kedvenceim: Malactörés, Világbajnok, Sikamika, Bölény, Megállni!, Kalaptrükk, Az öcsém depressziós
És a:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

„Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait -
halott köveken, élő arcokon - ”

Az agnosztikus Camus (Közöny, Pestis, Bukás, Sziszüphosz mítosza) és a katolikus Pilinszky „vitája” nem minden tanulság nélküli; de én inkább olvasok verseket. Az Oktogonnál összefutottam Miskin herceggel, ő ajánlotta:

„Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedül az maradt,

hogy üdvödet keressem.” – látod, ezt nekem írta – mondta, és futott tovább, csak a költők és a lúzerek olvasnak verseket, és jött Ady:

„Végül mindig Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,

szótlanul és jelentés nélkül,

és mindenkinél boldogabban.” – citálta és proklamálta véreres szemekkel, és áhítattal.

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

Daniel Kehlmann a Világ fölmérésével nálunk is jelentős sikert aratott. Szó se róla, nem volt egy rossz könyv, meg én a magam részéről szeretem is az ilyen kalandos, jól olvasható, de azért érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is bíró könyveket, de valahogy már amikor befejeztem, éreztem, hogy nem gyakorolt rám túl nagy hatást. Ma már pedig hiába is törném a fejem, semmi emlékezetes részlet nem jutna belőle eszembe. A Hírnév pont azért csábított olvasásra, mert valami könnyed, rövid de azért nem teljesen gagyi olvasnivalóra vágytam, amit buszon, metrón, villamoson is elő lehet húzni.

A műfaj eleve sokat ígér, „regény kilenc történetben”. Na ez azért nekem így utólag kicsit sántít, mert a kötet novellái nem igazán alkotnak egy nagy történetet, inkább néhol csak finom átfedések, kapcsolódási pontok, míg máshol közvetlenebb, a szereplők sorsát alapvetően befolyásoló érintkezések vannak. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt. Kezdetben azt gondoltam, hogy Kehlmann jó érzékkel írt egy könyvet, amit majd simán filmre lehet vinni, mondjuk az Ütközések vagy a 21 gramm, illetve ha a könnyedebb térfélen maradunk, akkor valamelyik lazább Robert Altman film stílusában. Aztán ahogy az ember egyre jobban belefeledkezik az olvasásba, úgy veszi észre, hogy itt sokkal többről van szó. A történetekben valami hihetetlenül jó arányban keveredik a realizmus az abszurddal és olykor a szürreálissal. Mindez kitűnően megrajzolt alakokkal, akik vagy rendelkeznek a címben szereplő hírnévvel, vagy csak vágyakoznak utána, vagy egyik se, hanem valami mellékágon szereplői lettek ennek az egésznek. A címadás ezért nekem nem is tűnik túl szerencsésnek, én végig úgy éreztem a megfelelő cím az idegenség lenne (ha nem lenne annyira szájbarágós persze…). Szembeötlő, hogy a legfőbb közös pont a szereplőkben, legyen az híres ezoterikus író, hírnévre vágyó informatikus, munkáját utáló megszállott blogger, híres színész, nem más, mint az a végtelen távolság, amely elválasztja őket saját szerepeiktől, tulajdonképpeni életüktől. Vajon miért képtelenek mind valójában megélni azt az életet, ami az övék? Ha választ nem is, nagyszerű iróniával, ötletesen megírt történeteket kapunk, ahol például a saját szerepéből kilépő, magát hasonmásnak kiadó színészről kiderül, hogy pocsék alteregó és így tovább… Miguel Auristos Blancos, a brazil ezoterikus író alakjáért pedig külön köszönet, nyilván az ilyen típusú gondolatok iránti mély elkötelezettségem miatt örültem neki annyira. Ő az, aki „a lelki nyugalomról, a belső kellemről és dimbes-dombos réteken való kószálás közben az élet értelmének kereséséről szóló könyvek szerzője”, aki éppen a „Kérdezd a kozmoszt, és az felelni fog” c. kéziraton dolgozik és akinek világszerte idézik az olyan magvas gondolatait, mint például, hogy „Válj eggyé a dolgokkal, eggyé az eggyéválással, eggyé a velük való egységeddel, eggyé a haragoddal, és ha ledobják az atombombát, akkor válj eggyé az atombombával!”.

Egyetlen kritikai észrevételem maradt, túl rövid…

Daniel Kehlmann: Hírnév (Magvető, Budapest 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

November 16-án, fél nyolctól a Pótkulcsban. Mindenkit szeretettel várunk!

kamil_köpke, szonyecska, Miss Prism, bagabo, vargarockzsolt, egy ember életnagyságban!!!

Niels Fredrik Dahl: Úton egy barát felé (Scolar, 2008) ford. Földényi Júlia

Általában nem érdekelnek a szerző életrajzi adatai, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy Niels Fredrik Dahl Linn Ullmann férje. Szeretnék továbbá hangot adni ama reményemnek, hogy nincsenek gyerekeik, és szeretném kijelenteni, hogy semmilyen körülmények között nem vennék részt közös programon a házaspárral. Annak ellenére, hogy mindketten kiváló írók.
NFD regénye felkavaró, szomorú, de lírai szépségű könyv. Főhőse, a 11 éves Vilgot, úton van egy barátja felé. Nem meglepetés, mondhatnátok. És nem meglepetés az sem, hogy valami történik Vilgottal ezen az úton, amitől felnőttként sem tud megszabadulni. Ez sejthető már az első néhány oldal után. Az elbeszélés kétfelé tart ettől az úttól, egyrészt vissza Vilgot gyermekkorába, másrészt a jelenbe, a felnőtt Vilgot életébe.
A fiú, bár ezt nem fogalmazza meg, a boldogságot keresve indul útnak, vagy legalábbis valami jobbat keresve, mint a családja. („Olyan volt, mintha a föld alatt laknánk… Azt hittem, a többiek megfordulnak utánunk, mikor feljövünk, mert földből vagyunk, rútak, torzak vagyunk, nyálkás lepedék lóg rólunk, a szánkból sötétség folyik, a szemünkből sár csorog.”) Vilgot normális gyerek, vannak barátai, titkai, fantáziája időnként messze viszi a valóságtól. Kezdetben nem is egyértelmű, hogy a felidézett emlékek és szereplőik (a Mérgesbéres, a Kólásember) valóságosak-e, vagy csak Vilgot képzeletében léteznek. A gyermeki félelmek sem kerülik el, sokszor önmagát okolja mások hibái miatt is. (Egyébként is, sosem tudhatjuk pontosan, mi jár egy gyerek fejében. Félni és félteni mindig van kit és kitől.)
A felnőtt Vilgot vonakodva idézi föl az emlékeit. Magányos, napról-napra élő különc lett. Olyan ember, akivel az anyák riogatják az engedetlen gyerekeket. Pedig csak egyszer hibázott, amikor útközben beült abba az autóba, amiből az óta sem tud kiszállni….

“Valaha azt hittem, aki egyszer meglát engem, rögtön megszeret. Hogy van bennem valami különleges, amit anya meg apa nem vesz észre, mert szemüket ellepi a sár és a nyálka, de amit mindenki más meglát. Ma már tudom, hogy nem szeret senki. Azt hittem, az idegen emberek pillantásában csakis barátra lelhetek. Ma nincsenek barátaim. Azelőtt sajnáltam magam, de ez már elmúlt. Nem csupán megvetem és vádolom önmagamat. Beismerem, hogy valami ellenállhatatlanul vonzott a Kólásember felé, tudtam, hogy nem szabadna beülnöm mellé a nagy kék kombiba. De azt hittem, a Kólásember látja azt, amit anya és apa képtelen voltak meglátni. Azt hittem a Kólásember egy a sok ember közül, akik szeretnek engem. És nem volt hová mennem, nem volt hol lennem azon az estén.”

Mikael Niemi: Popzene Vittulából

Hasznos dolog más népek életével megismerkedni, mert lehetőséget teremt az összehasonlításra: miben hasonlítanak ránk, és miben különböznek, különbek-e nálunk, vagy mi vagyunk magasabbrendűek, és ez segíthet itt, a Kárpát-medence közepén, a magyar hivatástudat beteljesítésében. Ezért is örülök, hogy kezembe került ez a könyv, melyre kamill_kopke és bagabo hívta fel a figyelmemet. (Róluk kevesen tudják, hogy testvérek, és egy alföldi kis faluból, Jászkarajenőről kerültek fel Budapestre. Először Kamill, aki az ELTE-n magyar-könyvtár szakot végezte, és ezzel párhuzamosan művészettörténetet tanult, de nem innen ismertem. A kilencvenes évek elején Kőbányán, a Fekete Lyuk nevű elhíresült intézményben voltam koncertszervező, és ott találkoztunk, mert ő egy női punkzenekarban basszusgitározott. Ma is előttem van, ahogy fekete bőrszerelésben, hollófekete hajával ott áll a színpadon, és tépi a húrokat. Bagabo pár évvel később jött a nővére után, őt elsőre nem vették fel filozófia szakra, ezért a BKV Észak-Pesti Üzemegységénél, a 12-es és 14-es viszonylatokon járatvezető villamosvezetőként dolgozott. Vele is sűrűn találkoztam, mert akkor már az újpesti végállomásnál és járatfordítónál voltam forgalomirányító – mindig is szerettem szervezni a dolgokat. A melegedőben gyakran láttam, amint csillogó szemüvege mögé bújva belemerül valami vastag könyv olvasásába, és tudtam, hogy ez a kölyök még sokra viszi.)

Visszatérve az ajánlandó könyvre, elég döcögősen kezdődik. (Olyannyira, hogy bosszúból ismertetőm első változatában kamill_kopkét még mint függetleített KISZ titkárt, bagabot pedig mint BKV ellenőrt mutattam be! Ezen aztán finomítottam.) Szóval az első fejezetben megismerkedhetünk a könyv írójával, aki Erich Kastner Repülő osztály c. regényét idézve a havas ormok látványából és ízéből meríti az ihletet. A hó az fontos, hisz messzi északi tájakra jutunk el, Svédország egy kis finn nyelvű falujába. Az itt élő emberek végtelenül elmaradottak voltak, az életük csak munkából, ivászatból és verekedésből állt. Én büszke vagyok, hogy magyarnak születtem, hisz az általam olvasott könyvekben Magyarország ennél sokkal pozitívabb színben van feltüntetve. A svédországi finnek nagyon primitív népség voltak, például olyan keveset beszéltek, hogy a gyerekeik a rádióból tanultak meg beszélni. Én mindig is tudtam, hogy a finn-magyar rokonság az csak kitaláció, mi Attila hunjainak dicső leszármazottjai vagyunk. A finnek primitívségének további bizonyítéka, ahogy a gyermekeik az iskolában viselkedtek. Ez annyira felháborított, hogy a vonatkozó részt ki is másoltam:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »