Könyvtárosok könyves blogja

Jonathan Safran Foer a Minden vilángol c. könyvével egy csapásra lett világhírű pár évvel ezelőtt. Legalábbis a fülszöveg szerint. Na én ebből a világhírből jól kimaradtam, és nem azért, mintha nem hallottam volna róla semmit. Sokkal inkább a siker tett be nekem, mivel láttam a könyvből készült filmet (ami egyébként igencsak jól sikerült), és ha én egy filmet látok, amelynek egy könyv az alapja, nagyon nehezen veszem rá magam később az olvasásra. És fordítva. Szóval ezt elrontottam, de Foer új könyve után muszáj lesz behoznom ezt a lemaradást. Pedig a Rém hangosan és irtó közel is nagyon sokáig várakozott az asztalomon. Nehezen szántam rá magam, mert egyrészt egy sokat szenvedett gyerek a főszereplője, amely téma nem éppen a legvonzóbbak közül való, másrészt ott van 2001. szeptember 11-e, és hát néha van, hogy az ember inkább kellemesebb időtöltés után nézne. Örülök, hogy mindezek ellenére rászántam magam az olvasásra.

Oskar nem egy tipikus kisgyerek. Vagy talán mégis? Különc, hiszen ahelyett, hogy szabadidejében a téren focizna (baseballozna…), inkább sosem pihenő agyát járatja, újabb és újabb elképesztő találmányokat alkotva fejében. Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, melyeket édesapja talál ki neki, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget vele, miközben együtt hibákat keresnek a New York Timesban. Szóval intelligens, kreatív, végtelenségig kíváncsi. Lehet, hogy ez nem is olyan különleges dolog egy kilencévestől? A könyv végére talán mindannyian elhisszük apja szavait: „A szülők mindig informáltabbak a gyerekeiknél, a gyerekek pedig mindig okosabbak a szüleiknél.”. Oskarra azonban minden eddiginél nehezebb feladat vár. Fel kell dolgoznia édesapja elvesztését (na az ilyen hülye kifejezések miatt jobb ajánlóknál könyveket olvasni, ki a fene tudná feldolgozni ezt…), aki a szeptember 11-i terrortámadásban veszti életét. Mindehhez az út apja egy utolsó talányán keresztül vezet, amelynek keretében egy zárat kellene megtalálni egy véletlenül előkerült kulcshoz. Oskar lehetetlen vállalkozásba kezd, amely New York legkülönbözőbb helyeire sodorja, rengeteg (főleg Black vezetéknevű) emberrel kerül kapcsolatba, akik segítségével közelebb jut talán a rejtély megoldásához, de önmagához bizonyosan.  Mindezzel párhuzamosan pedig egy nagyon különleges hangulatú, egészen a második világháború idejéig visszanyúló családregény bontakozik ki a háttérben, a nagymama és a nagyapa történetén keresztül. Egy olyan történeten keresztül, amely egy önálló regénynek is elegendő alappal szolgálna.

Gondolom, nagyon nehéz lehet egy elbeszélést megírni egy kilencéves gyerek szemszögéből. Hogy jól (hitelesen) sikerült-e, nem tudom, hiszen én is elég régen voltam ennyi idős. Mindenesetre én az egész könyv alatt elhittem, hogy egy gyerek próbál megküzdeni a rá nehezedő súllyal, amely akkora, hogy egy felnőttnek is sok lenne. És azt is elhittem, hogy még ilyen helyzetekben is van remény, hogy még a végtelenül elromlott, elrontott életek is bármit tartogathatnak. Foer könyvétől sokszor szorul görcsbe az ember gyomra, de ez senkit ne tántorítson el az olvasástól. Megéri!

FSZEK-ben kölcsönözhető

Az előző Bernhardról szóló posztomban, azt írtam, hogy a legtöbb neki ítélt díjat nem vette át, erre most kiadják ezt: Thomas Bernhard: Díjaim. Azokról a díjakról, amiket átvett! A vékony kötet elsőre önigazolásnak tűnhet, de nem az.

Miért vette át ezeket a díjakat, ha annyira megveti azokat, akik odaítélték? (Mondjuk emiatt egyetlen írónak sem kellene szégyenkezni, vagy mentegetőzni. Nincs sok választási lehetőségük, őket nem kérik fel reklámszerepekre, vagy dzsungelbohóckodásra, de még a tévék reggeli agymoshowiban sem nagyon tűnnek fel.) Hát azért vette át, mert kellett a pénz kalácsra! (ruhára, lakásra, kórházra) És azért, mert TB az önmarcangolás világbajnoka. Ő a gúnyos, kekeckedő, örök elégedetlen, magával szemben is.

Az első díjátadójára vesz egy új öltönyt, aztán azon morog, hogy 25 évig jó volt a pulóver, most meg majomkodik. Máskor elalszik a díjátadó miniszter, Bernhard kisasszonyként konferálják fel, vagy olyan regényt említenek a méltatásban, amit nem is ő írt. Annyira Bernhard!

A díjakkal járó pénz elköltése is tipikus. Minden döntése azonnali és radikális. Amikor nem kell a kórházi számláit kifizetni, akkor hirtelen felindulásból autót vásárol, amit az első hosszabb úton, nem az ő hibájából, ripityára tör, vagy leelőlegez egy házat, amit a köd miatt alig lát, és csak később derül ki, hogy egy romhalmaz.

Az önéletrajzi írások szaggatott folytatásaként is olvasható kötetbe beszerkesztették a díjátadókon elmondott TB beszédeket is, azt is, amelyikkel annyira kiverte a biztosítékot a Művészeti Tanácsnál, hogy a miniszter „leszólt” a Burgtheaternek, hogy ne játsszák a darabjait.

Cees Nooteboom: Mindenszentek

Nem kell minden könyvet elolvasni! (Ha elolvasok egy könyvet, a részemmé válik. Ha elolvasol egy könyvet, a részeddé válik. Ha ugyanazokat a könyveket olvassuk, hasonlítani fogunk egymásra. Vigyázz, én egy agresszív mém vagyok, az a célom, hogy manipuláljalak!) Persze, nem is lehet minden könyvet elolvasni, még a Könyvtárosok könyves blogján ajánlottak közül sem, hisz kevés az időnk, és az új és érdekes könyveket úgyis mindig a könyvtáros, a könyvtáros szerelme, a könyvtáros barátja, a könyvtáros üzletfele kapja meg először, másodszor, sokadszor. (Nincs a teremtésben nyertes, csak a könyvtáros.)

Továbbszűkítve a kört: nem kell minden könyvajánlót elolvasni! Cees Nooteboom: Mindenszentek c. regényének fülszövege például elmeséli a mű cselekményét, és ezzel én nem értek egyet. Miért olvassam el azt a könyvet, amelyről már eleve tudom: A főhős, Arthur Daane holland filmrendező, Berlinben megismerkedik Elikkel, egy holland „berber” lánnyal, aki a XII. századi ibériai Leon királyság uralkodónőjéről írja a szakdolgozatát; talányos románc alakul ki közöttük, mely Spanyolországban, a madridi levéltárban zárul, s a szakítást követően Daane-t útonállók támadják meg, leütik, kómába kerül, majd barátai körében tér magához, akik lelket öntenek belé, s a szerelemben, történelemben és történetmondásban csalódott férfi rezignáltan, de mégis nyitottan az új kihívásokra, indul haza, Hollandia felé? A fülszöveg szerzője talán úgy gondolta, hogy ebben a regényben a cselekmény másodlagos. Nem tudom. „Egy ember” adta a kezembe a könyvet, s a régi ismeretségre való tekintettel nagy levegőt vettem, és neki kezdtem. (Én hiszek egy emberben, a könyvtáros különben is bizalmi állást tölt be, kicsit olyan, mint a pap, közvetíti az igét, de szerencsére nem kell meghallgatni a prédikációit.)

Elolvastam egyszer, aztán amint befejeztem, elkezdtem újra. Másodszor is tetszett, tehát nem tévedtem. Hegel, Nietzsche, Heidegger filozófiájáról, a németek II. világháborús és újraegyesítési komplexusairól, a történelem megközelíthetőségéről és értelmezéséről, az idő relatív voltáról – hiányáról és megállíthatóságáról, rögzítéséről és elvesztéséről, az emlékezés gyógyíthatatlan sebeiről olvastam egy nagyszerű könyvet. Különösen élveztem az angyalok közbeékelt kommentárjait – ezek az angyalok egyszerre idézték bennem Rilke Duinoi elégiáit és Wim Wenderstől a Der Himmel über Berlint. Az angyalok látják a múlt és jelen teljességét, mind azt, amit az emberek gondolnak és tesznek, de a cselekvésből ki vannak zárva, és így ideális ellenpontjai a történelem és az idő titkait kutató-cselekvő embereknek.

Arthur Daane, a főszereplő, Hemingway: Szigetek az áramlatban c. regénye főhősének, Thomas Hudsonnek a kissé autista reinkarnációja. Az a mániája, hogy a lét megragadásának megfelelő eszköze a dokumentumfilm, amely nem történetet, fikciókat, hanem a hétköznapi valóság észrevétlen monotóniáját rögzítve az időről, az időbe vetett emberről tud elmondani valami lényegeset. Thomas Hudson tipikus amerikai hős volt, aki a magánya miatt érzett szenvedését a fegyelmezett, férfias élet külsőségeivel küzdötte le, de a fiai elvesztése után csak a hősies halált választhatta. Arthur Daane, a XX. század végi dekadens európai értelmiségi, a családja halála miatti kínjait esztétizálja, létértelmezéssé ideologizálja, – cselekvés és beszéd helyett rögzít és hallgat. Gondolatai – melyeket az olvasó épp úgy megismerhet, mintha maga is angyal volna – arról árulkodnak, hogy tettei csupán pótcselekvések, és a szeretetvágya a legelső lehetséges pillanatban belehajtja egy kilátástalan szerelmi kapcsolatba.

A másik főszereplő, Elik Oranje, alakja kevésbé kidolgozott, motivációi direktebbek és sematikusabbak, egy női író biztosan többet is ki tudott volna hozni belőle.

A könyv legérdekesebb figurái nem a főszereplők, hanem Arthur Daane barátai, Victor a holland festő, és Arno, a német filozófus. Az ő gondolataik, filozófiai eszmefuttatásaik az ezredforduló Berlinjének egy különösen érdekes szellemi vonulatát mutatják be.

Összegezve: Cees Nooteboom Mindenszentek c. műve kissé belterjes, alapvetően filozófiai irányultságú regény, amely nekem ugyan tetszett, de másoknak inkább nem ajánlanam – az elvontsága miatt. Olvassunk inkább lektűrt, pornót, női regényt , azok sokkal szórakoztatóbbak. Azoknak, akiknek még nem sikerült elriasztanom, következzen egy rövid részlet:

Nah végre! Ez tényleg érdekel… »

(Leegyszerűsítés)

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor élj Bimini szigetén, a Golf áramlat partján! Délelőtt fess tájképeket arról, ahogy a végtelen óceán és a végtelen égbolt összeér; délután hajózz ki a tengerre halászni, és küzdjél meg a nagy hallal; és este, a halászfalu kocsmájában, szedjél fel amerikai turista lányokat, akik szépek és egészséges gondolkodásúak! Nekik majd TE leszel az egzotikus kaland.

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor legyél Demján Sándor, gyűjtsél – arcod verejtékével – milliárdokat, és jótékonykodjál és adományozz díjakat! Légy Magyarország elitjének része, és póker sikereid is bekerülnek a médiába, igazolva nagyságodat.

Rüdriger Safranski nem így gondolja. Rüdriger Safranski 1945-ben született, tehát már öreg, német, és filozófus. Mit lehet várni tőle? Esszét a gonoszról és a szabadságról, német alapossággal megírt filozófia történetet – Schopenhauerre, Nietzschere és Heideggerre kihegyezve, Hitler történeti szerepének elemzését, német önvizsgálatot és bűntudatot. Nekem ugyan a szabadságot a rockandroll jelenti, és a gonoszról, angyalról, ördögről Jim Morrison és Nick Cave jut az eszembe, de azért ezt a könyvet is elolvastam. Megvallom őszintén, időnként unatkoztam – ilyenkor ásítozom, grimaszokat vágok, meg a fülemet gyűrögetem, hogy el ne aludjak, és nem vagyok valami esztétikus látvány – viszont nagyon sok érdekeset is olvastam, főleg Szent Ágostonról, Kantról és Goetheről, akik igazán okos fickók voltak.

Safranski 330 oldalon végig rohan a világ és az ember történelmén, az ősrobbanástól és a teremtéstől kezdve a globalizációig, és az ember és a gonosz összefüggéseit kutatja. Az alaptétele az – és ebben egyet értünk – hogy az ember szabad, és ezért van lehetősége a gonosz megtapasztalására és átélésére; és ez a gonosz vagy az emberben rejtőzik, a tudata mélyén (Freud), vagy a világ végtelen üres közönyében (Sartre). Vagy-vagy, mondta Kirkegaard, de róla nincs szó, vagy csak alig. Amiben nem értünk egyet, az számosabb, vagy inkább fontosabb. Safranski szerint a felvilágosodásban gyökerező materialista tudomány vette el az ember hitét véglegesen Istentől, szenttől, transzcendenstől, etikustól, normálistól, stb. Nem így mondja, de én azt gondolom, hogy ő ezt gondolja, mondja. Ez az én interpretációm, az ő interrpetációjáról. (Narratív struktúra!) Ha nem hiszitek, járjatok utána! Safranski vallásos, és azt gondolja, hogy a nem vallásosak a GONOSZ szálláscsinálói. Safranski nagyon intelligens, és nem beszél nyíltan, de azért ezt lehet látni. Safranski öreg, mert már megtalálta a GONOSZt, és küzdeni akar ellene. Amíg fiatal volt, addig nevetett azokon, akik megtalálták a GONOSZt, sőt, még most is nevet azokon, akik más GONOSZt találtak meg, mint ő, de már nem keres, hanem harcol. No, nem baj. A rockandroll az szabadság, és ha angyallal, vagy ördöggel akarok találkozni, ott van nekem a mozi, pl. Coppola és Wenders, nem kell Safranskit olvasnom.

Kérdések a kommentelőkhőz:

1. Van Isten?
2. Mi az élet értelme? (A 42 nem jó válasz!)
3. Mi a szabadság?
4. Mi a gonosz?
5. Hallgassunk együtt valamikor és valahol rockandrollt?

Rüdriger Safranski: A GONOSZ avagy a szabadság drámája

Európa Könyvkiadó, 1999

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Szávai Géza: Múlt évezred Marienbadban (Pont, 2009)

Ausztriai nyaralásra vittem ezt a könyvet. Sejtettem, hogy a levezetett-legyalogolt kilométerek, na meg a napot elsimító egy-két sör után esténként már nem lesz túl sok energiám olvasni, ennek ellenére az első kétszáz oldalt két nap alatt fölfaltam, nagyon élveztem, csakhogy utána következett még vagy ötszáz. És sajnos eléggé elakadt a lemez, csak ismételgette ugyanazokat a már lerágott gondolatokat.

Mondom, azért nagy kár, mert az eleje kifejezetten jó. Egy Vincze Flórián nevű árvaházi gyerek történetébe kapcsolódunk be, aki az apját nem ismeri, az anyját meg nem akarja, a mama ugyanis pénzért szüli a gyerekeket. Flóriánnak van egy csomó testvére, de ő csak egyet ismer közülük, akit a nagymama nevel. A fiú matematikai tehetségére fölfigyel a szintén kisiklott életű tanára, Holló Bence. Flórián egyre jobban beleássa magát a matematikába. Nem számító, de mindent kiszámít, racionálisan számba vesz minden életlehetőséget, emberi kapcsolatot. („A pszichológia menjen a picsába!”) Matematikával képezi le az egész világot: szerelmeit, barátságait, a 20. század történelmében elvesző rokonait.

Flórián a rémálmai miatt nem alszik, egyszerre három számítógépen szörföl, és 14 tévét néz, hogy megtapasztalja agyműködése határait, mindent fölszív és visszabüfög. És itt kezdődnek a bajok. A regényen egyre inkább úrrá lesz a napi (2006) politika. Gyurcsány (a Kuvasz) és Orbán (a Vizsla) egyre gyakrabban bukkannak fel, a politika behálózza a mindennapokat. Ez persze így is van, de legalább regényolvasás közben szeretnék megfeledkezni az egész magyar politikai szemétdombról. Feltűnnek a weltpolitik figurái is: Bush és Putyin, na meg Condoleezza Rice, akiről nekem sokkal hamarabb jut eszembe, hogy ő Hitler törvénytelen gyereke, mint az, hogy jó nő. Vannak érdekes politikai szálak is a regényben, például a Kádár – Nagy Imre összevetés, a gyerekek önrendelkezésének gondolata, és a választási rendszer megváltoztatására tett javaslat. Ennek ellenére a lapos és önismétlő politizálás megöli a regényt, elveszi az olvasói figyelmet Szávai sokkal érdekesebb megfigyelései elől – az elme működéséről, a személyes tér eltűnéséről, az emberi kapcsolatok hálózatáról, félelmeinkről.

Vannak a könyvnek elképesztően jó pillanatai, de regénynek nem jó, pamfletnek meg túl hosszú.

Azért nem akarom elvenni a kedveteket Szávaitól, az Aletta bárkája jó volt.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Azok kedvéért, akik még nem ismerik, a sztorit nem mesélem el, bár Saramago rögtön az első fejezetben lelövi a poént, és egy festmény meglehetősen körülményes leírása közben elárulja a címszereplő halálát, – ez a leírás valami olyan hermeneutikai izé, amely megkérdőjelezi a történet egyetlen lehetséges értelmezését és talán a szerző nézőpontjának bizonytalanságát volna hivatott bemutatni – szerintem elhagyható, kezdjétek rögtön a 18. oldalon! Legyen elég annyi, hogy a Monty Python kommandó Brian élete című filmjének egyik mellékszereplőjéről szól a mese, és tele van vicces jelenetekkel, például amikor Mária és József vitázik az ördög ajándékán, s melynek végén a mai korba is könnyen átültethető tanításhoz juthatunk: „József, akárcsak bármely más, abban a korban és azon a tájon élő férfi igen helyénvalónak fogadta el azt a tanítást, amely szerint az a legbölcsebb férfi, aki a legjobban képes ellenállni az asszonyi furfangnak és cselvetésnek. A bölcs ember keveset beszél a nőkkel, és még kevesebbet hallgatja őket, ha nem felejtette el Josephat ben Johanan rabbi intéseit, akinek okos szavai fölülmúlták mindenki másnak a bölcsességét, A férfitól halála óráján számon kérik mindazon felesleges beszélgetéseket, amelyeket a feleségével folytatott.”

Egy másik megközelítés szerint, mely a magyar irodalom egyik nagyasszonyának, Jókai Annának a sajátja – s ezen eltérő megközelítés nem a nők és férfiak ellentmondásos viszonyára, hanem inkább Saramago regénye egyik kulcsfigurájának, konkrétan Istennek, és az ő művének a megítélésére vonatkozik – a Jézus Krisztus evangéliuma a bal lator műve. Persze csak képletesen, hiszen a bal lator – mint az köztudomású – nem tért meg a kereszten, és meghalt, és a lelke elkárhozott, és így fel nem támadhatott, tehát ezt a könyvet igazából mégis Saramago írta, csak rajta keresztül nyilvánul meg a gonosz, mely „fekete zsenialitással pöttyözé be a fejletlen tudatot”. (Lásd a nagyasszony akadémiai előadását, amely még egyéb bölcsességeket is rejt…)

Ezt a vitát itt most nem dönteném el – hogy inkább a Monty Python, vagy a bal lator a Saramago igazi rokona és szellemi tettestársa – hívő keresztények e könyvet ne vegyék kezükbe, az ateistáknak meg inkább Richard Dawkins Isteni téveszme című okfejtését ajánlanám – ez a regény tele van filozófiai bakugrásokkal, s talán valóban igaztalanul vádolja Istent (aki van, vagy nincs), az emberek által elkövetett bűnökkel.

Azért ez jó könyv, saját olvasatom szerint édes-keserű mese emberekről, akik eredendően tiszták, és mégis vétkeznek, jók, akik szeretnek, és csak élni akarnak, de mégis a halálnak adatnak. Megrendítő Jézus földi apjának, Józsefnek a sorsa, aki bűntudattól gyötörve rátalál a megtisztulás útjára, s jutalmát az értelmetlen halálában nyeri el; szépséges Jézus és Magdalai Mária szerelme, mely a hazug erkölcsök sötétjét fénylő sugárként világítja át; és igazán gondolatébresztő az Isten, az ördög és Jézus tárgyalása az ember jövőjéről a Genázeret tavon.

Saramago stílusa teljesen egyéni, a burjánzó mondatok – egyszerre rejtve iróniát és szeretetet – örvényként szívják magukba az olvasót, aki észre sem veszi, hogy a lent és a fent, a jó és a gonosz, az igaz és a hamis végletesen összekeveredett. Az előítéletek és a gátlások lefoszlanak, és az ítélkezésben nem segíthet más, csak saját értelmünk fénye és szívünk melege. Inkább sírni lehet ezen a könyvön, mint nevetni, de felejthetetlen élménnyel lesz gazdagabb az, aki elolvassa. Befejezésül következzen egy hosszabb idézet. Vigyázat, szomorú!

„Amikor Betániába értek, látták, hogy a kapukban megjelenő falusiak sajnálkozva és szomorúan nézik őket, de ezt természetesnek vették, mert eléggé megviselt állapotban tértek vissza a küzdelemből. Azonban hamarosan rájöttek ennek az igazi okára, amikor bekanyarodtak abba az utcába, ahol Lázár lakott, azonnal látták, hogy valami baj történt. Jézus mindenkit megelőzve rohant, bement az udvarba, ahol gyászos arcú emberek nyitottak utat előtte, hogy továbbmehessen, belülről sírás és jajveszékelés hallatszott, Jaj, kedves testvérem, Ez Márta hangja volt, Jaj, kedves testvérem, ez Máriáé. A földön, egy gyékényre fektetve meglátta Lázárt, mozdulatlanul feküdt, mintha csak aludna, karba fonva a keze, de nem aludt, nem, halott volt, csaknem egész életében féltek, hogy a szíve felmondja a szolgálatot, azután meggyógyult, és ezt egész Betánia tanúsíthatta, most pedig meghalt, egyenlőre olyan nyugalmasan fekszik, mintha márványból volna, érintetlen, mintha örökkönvaló volna, de halott testének mélyéről nemsokára a felszínre tör a rothadás, hogy még elviselhetetlenebbé tegye az élők szorongását és félelmét. Jézus, mintha elvágták volna a térdizületét, térdre hullott és kétségbeesetten zokogott, Hogy történt, hogy történt, amikor valami helyrehozhatatlan dologgal szembesülünk, mindig először az jut az eszünkbe, hogy megkérdezzünk másokat, hogy történt, micsoda kétségbeesett és haszontalan módja annak, hogy elodázzuk azt a pillanatot, amelyben szembesülnünk kell az igazsággal, meg akarjuk tudni, hogy történt, mintha a halál helyébe még odatehetnénk az életet, a volt helyébe a meglehetet. Márta csillapíthatatlan és keserű zokogása mélyéről azt mondta Jézusnak, Ha itt lettél volna, a fivéremnek nem kellett volna meghalnia, de tudom, hogy amit csak kérsz Istentől, megadja neked, ahogy visszaadta általad a vakok látását, a leprások tisztaságát, a némák hangját, és megtette mindazt a többi csodát, amelyek az akaratodban rejtőznek, és a szavadat várják. Jézus azt mondta, A fivéred feltámadhat, amire Márta azt felelte, Tudom, hogy fel fog támadni az utolsó napon, a feltámadáskor. Jézus felállt, érezte, hogy valami végtelen erő ragadja magával a lelkét, ebben a nagyszerű órában bármit megtudott volna tenni, el tudott volna végezni, ki tudta volna űzni a halált ebből a testből, vissza tudta volna hozni belé a teljes létezést, a teljes lényt, a szót, a mozdulatot, a nevetést és a könnyet is, de nem a fájdalom könnyét, elmondhatta, Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha halott is, életre kel, és megkérdezhette volna Mártát, Hiszel ebben, és az asszony így válaszolt volna, Igen, hiszem, hogy Isten fia vagy, akinek el kellett jönnie erre a világra, és ha így történt, minden szükséges dolog a rendelkezésedre áll és készen van, az erő és a hatalom meg az akarat, hogy használni tudd, csak az kellene, hogy Jézus nézze a testet, amelyet már elhagyott a lélek, kinyújtsa felé a karját, amelyen mint valami úton a lélek visszatérhetne belé, és azt mondja, Lázár, kelj fel, mert Isten úgy akarja, és akkor Lázár felkel, mert Isten úgy akarta, de ebben a valóban utolsó és végérvényes pillanatban Magdalai Mária egyik kezét Jézus vállára teszi, és azt mondja, Életében senki nem követhetett el annyi bűnt, hogy kétszer kelljen meghalnia, és akkor Jézus leejtette a karját, és sírva kiment.

José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma

Fordította Pál Ferenc

Európa Könyvkiadó Budapest, 2000

Kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

Nemrég egy másik könyves blogon kialakult egy kis pengeváltás Brusselmans könyve kapcsán. (Férfikönyv, olvashatatlan baromság – így a nők; zseniális, humoros, kihagyhatatlan – így a férfiak) Ezért aztán leemeltem a polcról és újra elolvastam, már sokadszor, hogy billentyűzetre hányhassam a benyomásaimat.

„- A szorongás velemszületett – dünnyögte -, minden tünet felfedezhető: bambulás, csillagok megjelenése, remegés, dünnyögés, kiszáradt száj, szívzörejek, izzadás, tünetek felsorolása. Szorongás, szorongás, szorongás. De egy pszichoanalízis hét évig tart, és egész kis vagyonba kerül.
Megadta, csak úgy magának, a vagyon méreteit, azáltal, hogy a két kézfejét bizonyos távolságra tartotta egymástól.
Addig állítgatta a kézfejeit, míg eltalálta a tökéletesen pontos távolságot. A mérésnek Louis szerint pontosnak kell lennie, különben nincs semmi értelme.” (Wekerle Szabolcs fordítása)

Hát nem zseniális?

Herman Brusselmans: A férfi, aki munkát talált (Jelenkor, 1997)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Egyszer volt, hol nem volt, élt Magyarországon (és Nyugat-Berlinben) egy filmrendező (úgy gondolom a legzseniálisabb magyar filmrendező volt, tökéletes formaérzékkel rendelkezett, minden filmkockája megkomponált műalkotás volt, és szuper 8-as kamerával, fekete-fehér alapra, pár ezer forintból olyan filmeket forgatott, mint azóta senki), aki viharos, de rövidnek mondható életének önkezével vetett véget. Barátja, a tehetséges és közepesen sikeres író, a nekrológjában sajnálkozott, méltatott, majd megfogalmazta az axiómát: „A túlélő előnye evidens.” Később ez az író könyveket írt „Pénzt, de sokat!” és „Kurva vagyok” címekkel. Azért odáig nem mennék el, hogy saját magára gondolt, de azért mégis ő jutott az eszembe, miközben Houellebecq második regényét olvastam. A mű a kapitalizmus természetrajzát kívánja nyújtani: a pénz megszerzésének erkölcsi gátlásoktól mentes, de törvényes módját, mely eredményes – erre utal a cím – viszont óhatatlanul tragédiához vezet. Houellebecq jó író, ezért nem marxista politikai gazdaságtant kapunk, vannak hús-vér figurák – ezek férfiak – némelyik közülük még lélektanilag megalapozott változásra is képes, a nők inkább csak szexuális tárgyak, a feministák ettől a könyvtől nem lennének elragadtatva. (Én sem vagyok.) A sztory egy, a thaiföldi szexturizmust kihasználó vállalkozás megalakítását, prosperitását, majd bukását meséli el. A mesélő a szokásos houellebecqi figura: kiüresedett, cinikus, gazdag, szexmániás férfi. A mű részletezően leírt szexjelenetekben bővelkedik, s hogy ez pornográfia-e az megítélés kérdése. (Az a pornográf, amit én annak tartok, mindenesetre ezt a könyvet nem merném ajánlani néhány nőismerősömnek, mert feljelentenének szexuális zaklatásért.) Az eléggé kiszámítható cselekményt az európai civilizáció csődjét bemutatni kívánó filozófiai eszmefuttatások próbálják színesíteni. Ha az emberi kapcsolatok kiüresednek, és nem marad más, csak a szex, akkor ne gondolkodjunk, élvezzünk – elég röviden össze lehet foglalni a mű mondanivalóját. Ja, és persze a politikai korrektség hülyeség és az iszlám a fő gonosz. Játszunk az előítéletekre, szolgáljuk ki a szexuális ösztönöket, spékeljük meg divatos filozófiával és egy kis rezignációval – ez a houellebecqi recept, a siker receptje, mely révén a csúcsra lehet kerülni. Houellebecq másik két magyarul megjelent regénye (lásd bagabo nagyszerű ismertetetését novemberben, melyből az is kiderül, hogy aki még nem múlt el huszonöt éves, az megértőbb, nyitottabb, mint aki már elmúlt hetven) sokkal érdekesebb és undorítóbb, mint ez, de fasisztáknak, és faszistáknak ezt is tudom ajánlani.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető – de nem érdemes.

Michel Houellebecq: A csúcson (Magvető, Budapest, 2003)

A nemrégiben bemutatott film kapcsán sokat írtak erről a könyvről, amely mind hazájában, mind nemzetközi téren igen nagy sikert aratott. Jómagam megjelenésekor alaposan lemaradtam róla, ráadásul a filmet sem láttam, úgyhogy az összevetés (hasonlítgatás) a könyvvel most örvendetes módon elmarad. Örülök viszont a film kapcsán keletkezett felfokozott érdeklődésnek, mert nélküle talán sohasem olvasom el ezt a nagyszerű regényt. A történetet talán már mindenki ismeri, ezért valószínűleg nem én leszek az első, aki túl sokat árul el belőle. Michael Berg, a tizenöt éves fiú szerelmi viszonyba keveredik a nála húsz évvel idősebb Hannával. Mindez az ötvenes évek második felében, valahol egy német városban. Schlink csodálatos érzékenységgel írja meg – egyes szám, első személyben – Michaelnek az idősebb nővel való kapcsolatát, lelkének minden apró rezdülését, vívódásait, illetve a főként Hanna lakásán együtt töltött időt, amelynek egyik állandó, meghatározó eseménye az irodalmi felolvasás, amelyet a fiú tart rendszeresen kedvesének. A kapcsolat aztán egyszer csak, Michael számára is megmagyarázhatatlan hirtelenséggel véget ér, hogy aztán hét év elteltével egy bírósági tárgyalóteremben folytatódjon, ahol Hannát a második világháborúban elkövetett bűneivel szembesítik…
A történet központi eleme a múlt feldolgozása, megértése, a felelősség kérdése. Ennek ellenére a felolvasót mégsem lehet „pusztán” holokauszt regényként felcímkézni. A szerző az emberi felelősség kérdéséhez sokkal általánosabban közelít. Sokkal általánosabban, néhol filozófiai mélységekig hatolva. Michael apja, a filozófiatanár ki is fejti fiának azt a morális álláspontot, amely legfőképpen a német, kanti morálfilozófiai hagyományból építkezik. A regény mégsem válik tanmesévé, mivel Schlink látja, hogy döntéseink, cselekedeteink közel sem olyan egyszerű viszonyban állnak egymással, hogy azt egy mégoly nagyszerű teória teljes mértékben felölelhetné. Nem tudatos döntéseink (vagy éppen nem-döntéseink), viselkedésünk, vagy akár egyetlen pillantásunk is olyan események kiindulópontja lehet, amelyek elől lelkiismeretünk nem bújhat el többé. Vajon mennyiben változtatja meg Hanna felelősségét az a mélyen őrzött titok, amely alapvetően befolyásolta egyes helyzetekben döntésképességét (és amelyet most azért inkább mégse árulok el, úgyis mindenki kitalálja majd már a mű elején). Vajon Michael mennyiben felelős Hannáért, az ő sorsáért? Egyáltalán, mennyire ismerhetjük meg a másikat, cselekedeteinek mozgató rugóit, lelkét, ha úgy tetszik, illetve egyáltalán, saját magunkkal talán könnyebb helyzetben vagyunk? És ha a felelősség és bűnbánat már teljes súlyával rakódik ránk, kitől remélhetünk felmentést?
Bernhard Schlink kis terjedelemben írt egy nagy regényt. Olyat, amelyet ha leteszünk, se szabadulunk tőle sokáig. Szereplői annyira élő, hús vér emberek, hogy szinte kilépnek a könyv lapjai közül, ezért aztán problémáik, életük, vívódásaik minket sem hagynak érintetlenül.

Bernhard Schlink: A felolvasó (Helikon kiadó, 2000; Ulpius-ház, 2007, 2009)

FSZEK-ben kölcsönözhető

Sári Júlia új műfordításában olvastam el a regényt, mely Szerb Antal szerint Kipling legjobb regénye. Sári László utószavában olvashatunk azokról a körülményekről miért kapta meg a Nobel-díjat.

Sokunknak Kipling neve összeforrt A dzsungel könyve c. regényével. A Kim viszont egy új világot tárt fel, amely bevezet India szellemiségébe. Megismertet olyan körülményekkel és emberekkel, akik különböző rangúak és foglalkozásúak. Tiszteletben tartja a természetet, amely a képi világával segít megérteni az élet titkait.

Számomra az egyik legfontosabb gondolat, hogy minden ember képes lehet megváltozni, jobbá lenni, még az is, aki úgy gondolta magáról, hogy nem.

Erre legjobb példa Mahbub Ali, aki megkapja azt a kérdést, hogy miért nem követi az Utat, amely a Világ Kis Barátjának az útja. Az első gondolata persze az hogy dühvel, vagy verekedéssel kellene reagálnia a hozzáintézett kérdésre, de mégis képes humorral közelíteni a válasz megadásához.

Az ő saját, “lovakhoz” kötődő nyelvén fogalmazza meg, hogy képes lesz erre.

“-Majd követem, de csak lassan. Egyszerre csak egyik lábamat emelem, ahogy a sánta ló az umballai ugratópályán. Talán így is eljutok egyszer a Paradicsomba. Ezen munkálkodom…”

A regény első angol nyelvű kiadását, az író apja, John Lockwood Kipling illusztrálta 1901-ben, az ő munkái láthatók ebben az új magyar kiadásban is.

Kipling 1865-ben született Bombayben, így gyermekkorában megismerte a bennszülöttek nyelvét, szokásait, elragadta ez a világ. Metodista lelkész apja egy bombayi képzőművészeti iskola tanára, anyja Baldwin angol miniszterelnök nagynénje volt. Szülei hatéves korában Angliába küldték tanulni. Előbb nevelőszülőknél nevelkedett, majd a Westard Ho-beli katonai kollégiumban tanult. Rossz látása miatt azonban nem léphetett katonai pályára. Kollégiumi élményeit Stalky és Tsa (1899) című regényében örökítette meg.

1882-ben visszatért Indiába, ahol újságíróként dolgozott. Itt jelentek meg első novellái és versei. 1889-ben Kipling Angliában telepedett le, ahol írásaival hatalmas sikert aratott. Igazán elismert költővé a Barrack-Room Ballads (Kaszárnyaballadák) című kötetével vált, mely 1892-ben jelent meg. A kötetben hagyományos modorban írt balladák és humoros, cockney-tájszólásban, katona-argóban megszólaló versek találhatók. Ugyanebben az évben megnősült, majd amerikai felesége vermonti birtokára költöztek. Az Amerikában töltött évek alatt írta A dzsungel könyvét (1894), és A dzsungel könyve második részét (1895), melyekben Kipling kivételes írói képességgel személyesíti meg a természetet, és szinte emberi egyéniséggel ruházza fel a dzsungel vadállatait. A farkasok fölnevelte Maugli történetével Kipling azt tanítja, hogy az élet állandó küzdelem, amelyben a gyengébb áldozatul esik az erősebbnek, a dzsungel kegyetlen törvényéből azonban nem hiányzik a méltányosság és a szolidaritás sem. Amerikában nem érezte jól magát, ezért 1896-ban visszatért Angliába. 1899-ben Dél-Afrikában dolgozott haditudósítóként, és lelkes beszámolókat írt a búr háborúról.

1907-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az első világháborúban ismét lelkes haditudósításokat írt, majd miután fiát elvesztette a háborúban, regényben dolgozta fel fia alakulatának történetét.

1935. január 18-án halt meg Londonban. Önéletrajza, a Something of myself (Valamit magamról) halála után, 1937-ben jelent meg.

A vallások és azok tisztelete, a nyugat és kelet kapcsolata, a brit titkosszolgálat tevékenysége is benne van a műben. Persze ezt nem lehet egy mondattal leírni, el kell olvasni.

Jó kalandozást kívánok Kim és a tibeti láma útitársaként India folyói, hegyei és városai között!

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető