Joanne Harris műveit eddig is élvezettel forgattam. Biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni, cselekményes, izgalmas, romantikus történetekkel találkoztam. És azután elolvastam az Urak és játékosok c. könyvét, amelyben az írónő új arcát ismertem meg. Az eddigiektől eltérő, másfajta logikára épülő, valódi, vérbeli krimi. Pszichológiai feszültséget keltő, drámai, szenvedéllyel teli és félelemkeltő a sztori. A végkifejletig nem derül fény a gyilkos kilétére, hiába törtem a fejem, ki lehet az, nem jöttem rá. A lelepleződéskor szinte sokkot kaptam. Óriási csavar áll be a történetbe, amikor napvilágra kerül a kulcsfigura alakja.

A St. Oswald fiúgimnáziumban játszódó történetben két személy beszéli el, jeleníti meg a cselekményeket, melyekben van bőven részünk. Egyikük Roy Straitley tanár, míg a másikuk kilétét a regény végéig homály fedi. Két nézőpontot ismerünk meg, mintha egy sakkjátszma résztvevői lennénk. Egy korai sérelem, a mélyből feltörő gyűlölet, a gyermekkorból eredő harag a mozgatórugója mindennek. Joanne Harris nem törekszik a boldog végkifejletre. A nagyszerűen megrajzolt, remek karakterek, a cselekmény rejtélyessége, az állandó feszültség által tökéletes bűnügyi történetet ismerünk meg, mindezt helyenként némi irónia színesíti.

Related posts:

1. Ti urak, ti urak – Klas Östergren: Dzsentlmenek A svéd irodalom egyik kultuszregényével folytatja a skandináv irodalom bemutatását...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A könyv az írónő regénytrilógiájának első kötete, mely Marie Josèphe Rose de Tascher de la Pagerie-ről szól. Számomra ez a név nem sokat mondott ez idáig, de a mű címéből kiderül, hogy arról az asszonyról olvashatunk, aki jelentősen befolyásolta a történelmet és Joséphine néven, férje, Bonaparte Napóleon oldalán nagy tehetséggel intézte a francia birodalom ügyeit.

Napló formában tájékozódhatunk az eseményekről, Rose napjairól, akit majd később Napóleon fog elnevezni Joséphine-nek. Egy-két hét is eltelik a naplóbejegyzések között, ezért nem kapunk részletes képet a történelmi korról.

Joséphine Martinigue szigetéről elindul Párizsba, ekkor még csak tizenhat éves, férjhez megy Alexandre de Beauharnais vikomthoz, aki az évek folyamán a francia királyi hadseregben fontos tisztet tölt be, később a forradalmi hadsereg tábornokává válik, majd a Nemzetgyűlés elnöke lesz. Feleségét elhanyagolja, és a tőle született gyermekeivel sem foglalkozik eleinte.  Később a kapcsolatuk jobbra fordul, ezt igazolja az is, hogy a vikomt balkézről született gyermekeit is gondjaiba veszi Joséphine. Férje is, ő is börtönbe kerülnek, ahol mindketten mással vigasztalódnak. Alexandre de Beauharnais-t kivégzik, Joséphine kiszabadul, majd Barras képviselő tanácsára találkozni kezd Napóleonnal.

Lazare Hoche, Barére, Robespierre, Fouché alakjai is feltűnnek a könyvben. Csalás és megcsalatás, fattyúgyermekek, börtön és guillotine, a francia forradalom megannyi borzalma megjelenik. Mindezek ellenére osztom a Toronto Globe & Mail véleményét, mely „beach book”-nak nevezi a művet, teljes joggal, hiszen az írónő könnyed, szórakoztató, olvasmányos, letehetetlen alkotást hozott létre, annak ellenére, hogy meghatározó történelmi időszakról és annak eseményeiről szól a könyv. Ha Robin Maxwell könyveit kedvelik, ebben a regényben sem fognak csalódni és olvassák el a regénytrilógia további köteteit is: Napóleon felesége; Adieu, Bonaparte.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Hankiss Elemér házigazdaként beszélgetett a Magyar Televízió Tudósklubjában, 2000-ben, Csányi Vilmos etológussal, Fehér Márta tudományfilozó fussal, Jelenits István teológussal és Pléh Csaba pszichológussal. A kilenc beszélgetés témái a következők voltak:
1. Az ember és az antilop (az ember és az állatok hasonlósága és különbsége)
2. Személyiség és szerep
3. A fejlődés
4. A jövő
5. A hatalom
6. Az élet értelme
7. A szeretet
8. A szépség
9. A szabadság

Fontos, jó könyv. A beszélgetések résztvevői nagyon okos emberek, akiktől sokat lehet tanulni. A felvetett témák kapcsán is rengeteg érdekes információhoz lehet hozzájutni, ugyanakkor tanulságos az is, ahogy kezelik a vitáikat. Toleránsan, a másik véleményére odafigyelve, a személyeskedést mellőzve. Igaz, nem volt nehéz dolguk, hisz bár néhány kérdésben egészen eltérő álláspontot képviseltek, valamennyiük szemléletének közös vonása a racionalizmus és a liberalizmus. Ez vonatkozik még Jelenits Istvánra, a Magyar Piarista Rend volt tartományfőnökére, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárára is. Mert ez a racionalizmus a felvetett problémák tudományos megközelítését, és a kommunikáció tiszta, világos voltát jelenti; a liberalizmus pedig az emberi szabadság tiszteletében, és az eltérő világértelmezések békés egymás mellett élésében nyilvánul meg.
Valószínűleg a tudományos közéletben eltöltött több évtizedes közös múlt is segített az összecsiszolódásban, valamint az életkori sajátosságból fakadó bölcsesség is – idős emberek beszélgetését figyelhettük.
Ha valami kifogásom lehetne, az éppen a fentiekből fakadna: talán túlságosan is egynemű a kötet. A résztvevők valamennyien humánértelmiségiek és valamennyien túl vannak a hatvan éves korukon. Felpezsdítően hatott volna, ha a beszélgetés résztvevői között fiatalabb, és a műszaki tudományok területén működő tudós is részt vett volna.
Befejezésül ideidézem a könyv záró bekezdését, mert nagyon jellemzőnek gondolom:
Hankiss Elemér: – Két percünk van egy körkérdésre. Szabadok vagytok-e? Miért igen, vagy miért nem?
Pléh Csaba: – Én szabadnak érzem magam, mert biztonságosnak érzem az életemet, s úgy érzem, hogy igazi választásaim vannak.
Fehér Márta: – Relatíve szabadnak érzem magam. Mert igaz ugyan, hogy ki vagyok szolgáltatva saját eddigi élettörténetemnek és a társadalomnak, de élettörténetem és társadalmam egyben forrása is a szabadságomnak.
Csányi Vilmos: – Szabadnak, noha néha bizonytalannak érzem a helyzetemet. De a szabadság lehetősége épp ezekben a bizonytalan helyzetekben nyílik meg az ember előtt.
Jelenits István: – Én is szabadnak érzem magam. És útban vagyok egy nagyobb szabadság felé.

Hankiss Elemér – Csányi Vilmos – Fehér Márta – Jelenits István – Pléh Csaba: Az ember és az antilop – Beszélgetések a szabadságról, a szépségről és sok minden másról

Helikon Kiadó 2001

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (II. egy ember) Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi magáról, hogy mindentudó okostojás, aki megmondja a tutit. Az író csak egy fazon, aki leült a gépe elé, aztán beleírta azt a szöveget, amit aztán én olvasok. Jó, mondjuk biztos sokat agyalt is közben, de ez a lényeg. Hogy amit olvasok, vagy olvasol te, az nem a nagy hatalmas igazság, amiből nekem meg neked tanulnunk kéne, meg nemesedni, hanem csak egy szöveg.
A Tamás, a Beregi Tamás elég jól szövegel. Tulajdonképpen én azt gondolom, írt egy tökéletes könyvet.
Az elején azt láttam, van egy gátlásos srác, aztán az próbál csajozni, de nem megy neki, mert a nőcik szívatják és feltámadt bennem a férfiszolidaritás és drukkoltam neki. A helyszín is ismerős volt, Budapest szórakozóhelyei, meg a stílusa is tetszett, mert a srácnak volt öniróniája. Aztán meg voltak benne olyan részek is, amik kicsit elszálltak voltak, mintha szabadversek lettek volna, és az egésznek kicsit volt egy olyan filingje, mint a Ginsberg szövegeinek.
A közepe felé elkezdett taszítani a figura (karakter?)  egyre gátlástalanabbul nyomult, de akkor meg kezdtem egyre jobban élvezni a szöveg elidegenedettségét, és pont annyira tetszett, mint az Amerikai pszicho első része, ami tökéletes kritikája az értékek és érzelmek nélküli társadalomnak.
Aztán jött a könyv vége, ami már teljesen elszállt. Az író a történet és a szöveg logikáját egyaránt figyelembe véve a végsőkig fokozta a vadulást. A psziché torzulását a szövegromlások pontosan kísérték: a szabadverseket a képversek követték, és végül a történetek töredezettségétől a gondolatok-mondatok teljes felbomlásáig jutottunk el. Hamvas Béla Karneváljában az angyalok beszéde volt ilyen: mintha egy ismeretlen nyelv szólna hozzánk, amelynek lefordításához nincsenek szavaink, csak zsigeri ösztönök rajzai, archaikus képek, mondat- és gondolatfoszlányok jelennek meg előttünk, amelyeket nem érteni csak érezni kell.
És a könyv végén ott a függelék. A függelék ezer szállal, hivatkozással kötődik a főszöveghez, és egyszerre olvasható a regény történetével párhuzamosan, a hivatkozások rendjében, de olvasható egyhuzamban, egységes szövegként is. Ez a megoldás egyértelműen Esterházy Péter legkülönösebb, s szerintem legjobb regényét, a Termelési regényt idézi. Esterházy matematikusként végzett, és Beregi matematikai formulákban rögzíti a függelékében a csajozással kapcsolatos titkos tudást, amelyet a főszöveg példákon keresztül bizonyít.
Hamvas és Esterházy után már csak Ottlik Géza neve kívánkozna ide, hogy a művelt olvasó érdeklődését fokozzam, de sajna, Beregi Tamás és Ottlik Géza munkássága között kapcsolatot nem találtam. Ezen alapvető hiányosságtól eltekintve, a könyv maradéktalanul elnyerte tetszésemet, s ezért minden kifinomult ízlésű irodalombarát figyelmébe ajánlom!

Related posts:

1. Beregi Tamás: Egyetleneim (II. egy ember) Én ültem ezekben a kocsmákban, táncoltam ezeken a bulikon, hallgattam...
2. Légy ma gyerek… – Cseh Tamás és Bérczes László beszélgetőkönyve Amikor Cseh Tamás és Bereményi Géza első dalaikat írták, én...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A L’Harmattan délszláv női próza (Bóra) sorozata-

DUBRAVKA UGRESIC

A könyv egyszerűen viharvert- jó példa arra, hogy érdemes                meggondolni a fehér színt egy puhafedeles kiadványnál (ez inkább kemény táblás, borítós megoldással működik), a papír ráadásul egy hívogatóan lágy anyag, olyasmi, amire porózus krétával lehetne jól rajzolni. A borítón egy kis facipős kulcstartó, ami egyrészt nem kifejezetten kreatív utalás a holland helyszínre, másrészt karikája és a láncocska (v.ö. bilincs) furcsán cseng össze a szövegben is megjelenő (elég erőltetetten átmentett)  szójátékkal, ami a cím is: A Fájdalom Minisztériuma.

A történet alapvetően nem lenne bonyolult, az alaptéma egy tantermi fejlődéstörténet (v.ö. Holt költők társasága): horvát szlavista az amszterdami egyetemen holland és főleg délszláv hallgatók között – ezért az irodalomról való beszélgetés is más jelentést kap. A saját identitáskérdése(i)vel és emlékeivel is nyűglődő tanár fogékonyan rezonál a csoport jeleire, így az együtt töltött idő egyre fontosabb, szinte terápiás jellegű lesz. A szomorú vég garantált: felbomlás, árulás, dráma, a felhők között azonban kisüt a nap… Így nézne ki ez a regény, ha angolszász tollból származna, de a szerző nő és szerb és az egyívű történetet a délszláv háború bombái szaggatják.

A háború idején már bőven eszméltem, de könnyen elvesztettem az események fonalát. Szörnyű képeket pörgetett a híradó, a főcímek azonban gyorsan hozzászürkültek a napilapok hasonló témájú illusztrációihoz. Egy olyan könyv jutott el hozzám, a Zlata naplója, amit szarajevói kislány írt a bombázások idején. Nem értettem, hogy menekülhetett meg, a füzete hogy kerülhetett ki az országból, miként lehetett belőle könyv. A háború akkor még életszerűbb volt a törikönyvben, és ott rendkívül pontszerűnek látszott még a harminc- vagy százéves háború is. Kezdet, dirr-durr, előrenyomulás, hátrálás, folyón át, várat/várost ostromolva, béke, vége. Itt meg…töredezettség, hírek és elemzések, belföldi vetület, majd teljes némaság. Ez volt a legerősebb érzésem: hogy itt senki nem BESZÉL.

A könyvben is alig, és a hang reszelős és elcsukló és bizonytalan, hogy mivé, milyen nyelvvé alakuljon. Nem tudni, hogy ki mikor suttogott anyanyelvén, hogy le ne gyilkolják, mikor ordított halottak felett, mikor nyüszített romok közt lapulva, mikor énekelt siratót a bevándorlási hivatalnokoknak. Nem tudni, hogy a holland, vagy az angol a megmenekültek nyelve, a megbékélésé, az új reményé, vagy csak garancia a matracra a menekülttáborban, síkos csúszda a sikeres landoláshoz egy másik világban, vagy a felejtés nyelve. Olyan nyelv, melyben nem létezik egy csomó szó, nem ülepszik meg az értelem sokrétegű íze, amiből hiányzik a simogató összekacsintás. Praktikus nyelv. I come from the former Yugoslavia. My family was killed. My home is in my heart I’ve lost somewhere.

Mit tehet valaki, aki a nyelvről, az irodalomról kell hogy beszéljen és beszéltessen? Mit van, ha a történetet – ami a könyveket-szerzőket színes gyöngyökként takaros láncba fűzi- nem lehet elmondani, mert a nemzetiszínű szál elszakadt, és az egyedi szépségű, különleges gyöngyöket nemzeti mázakba hajigálják, hogy eltűnjön minden különlegességük, és egymás mellé egyetlenegy módon, vagy sehogyse legyenek fűzhetők? Mi van, ha könyvekhez zenék, utcák, radírok és műanyag szatyrok tapadnak? Ha a költő hangja a nagyanyámé, akit odahagytam, ha a párbeszédeket az apám mondja  egyszemélyes színházként bolondulva meg és a sorok közül a szerelmem csücsörít?

A recepció a lapokon rég elpusztult csészék kávés nyoma.

Szerintem szőke, túl van rúzsozva a szája (értsd túl vörös és elrajzolt), lebernyegekben jár, idegesítően higgadt, ambíciótlanul okos, gyáva-megengedőn hősies, megdicsőülten elhagyatott és fülelve kocsmázó.

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Alicia Erian: Abroszfej                                               

Egy ember írt róla, kitűnő könyv, azok közé tartozik, amelyekre szívesen emlékezik vissza az ember néhány hónap távlatából is, a lelkesedés, amelyet elolvasása után éreztem semennyit nem halványult

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Bővebben szintén egy embertől olvashattok róla, szintén kitűnő darab, de nyilván a nagyság átka miatt, mely a szerzőt sújtja, az ember hajlamos így év vége felé azt mondani, Cserna-Szabó hozta a kötelezőt. Na jó, annál kicsit többet…

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel                                                        

Még viszonylag friss élmény, nem is tudok mit hozzátenni, 10/10

Daniel Kehlmann: Hírnév

Nem katartikus, de nagyon okos, kitűnő stílusú, szórakoztató kis könyv. Tessék elolvasni!

Hanne Orstavik: Vágy

Na ez egy olyan könyv, amelyet az ember szívesen a falhoz vágna néha, főleg amikor a végére ér. Valami perverzió miatt mégis ezen a listán landolt, magam sem értem miért. Ha ennyi nem elég ahhoz, hogy kézbe vegyétek, akkor noszogassátok kamill_kopkét, hogy számoljon be róla bővebben. Ő volt az az elvetemült, aki a kezembe adta. Csak erős idegzetűeknek!

Anne B. Radge: A Neshov trilógia

Az év egyik meghatározó olvasmányélménye volt nekem ez a könyv, írtam is róla sok szépet. Ez igaz akkor is, ha így utólag visszanézve leginkább az intelligens lektűr kategóriába sorolnám. Na ezért jó, ha az ember nem kategorizál… (A második norvég írónő a listán, fura…)

John Ronson: Kecskebűvölők

Kettővel alant

Bernhard Schlink: A felolvasó

Ennyi idő elteltével sem tudok mit hozzátenni.

Spiró György: Messiások

Spiró ebben a könyvében is döbbenetes felkészültségről tesz tanúságot, hihetetlen aprómunkával, utánajárással festi meg a XIX. századi lengyel emigráció, közöttük a híres vátesz, Mickiewicz történetét, aki sokadmagával egy különös, misztikus tanokat hirdető férfi befolyása alá kerül… Nekem személy szerint a Feleségverseny nagyon nem tetszett, de egyáltalán nem azért, mert a benne leírtakat túl sötétnek, hazugnak tartanám. Ellenkezőleg. Ennek ellenére valahogy túl direktnek, didaktikusnak éreztem, ugyanúgy, ahogy a Koccanást is, legalábbis a Katona előadásán. Valahogy ebben a közéleti „szatíra” műfajában Spiró mintha nem lenne igazán jó vagy csak az én ízlésemnek nem fekszenek ezek az írások. Na mindez azért nem baj, mert szerencsére néhány ilyen igazi nagyregénnyel is előáll (tudom, ez egy átdolgozás, a korábbi, Jövevény c. könyve alapján, ismereteim szerint igen alapos átdolgozás), amelyek a magyar irodalom igazi nagyjai közé emelik őt. Spiró György nemzeti kincs.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Jó kis (nagy)regény, misztikum, szerelem, élet, halál, valamelyik előbb utóbb lekaszál… Ecohoz szokták hasonlítani, hát azért ezt egy kicsit túlzásnak érzem, kicsit light verzió, de azért csak ajánlani tudom annak, aki bírja az ilyet. Kicsit talán túlírt, most olvasom A szél árnyékát, majd beszámolok róla…

Még valami ráadásként. Az igazság az, hogy ugyan próbálok elég időt szakítani az olvasásra, de  két éves kislányom sokkal nagyobb könyvfaló nálam. Ennek köszönhetően mostanában  a következő fordulatot olvastam legtöbbször: “Anna, Peti, Gergő, anya és apa…” Szóval ez igazából felesleges megjegyzés, mert akinek van gyereke, az úgyis tudja, hogy Bartos Erika Anna Petis sorozata mekkora élmény a csöppségeknek, de ha mégis lenne kivétel, rohanni a könyvtárba, könyvesboltba! Akinek meg nincs gyereke, az előbb gyorsan csináljon magának!

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor élj Bimini szigetén, a Golf áramlat partján! Délelőtt fess tájképeket arról, ahogy a végtelen óceán és a végtelen égbolt összeér; délután hajózz ki a tengerre halászni, és küzdjél meg a nagy hallal; és este, a halászfalu kocsmájában, szedjél fel amerikai turista lányokat, akik szépek és egészséges gondolkodásúak! Nekik majd TE leszel az egzotikus kaland.

A filozófia unalmas. A filozófiának nincs haszna, és különben is érthetetlen. Ha közel akarsz kerülni az élet értelméhez, akkor legyél Demján Sándor, gyűjtsél – arcod verejtékével – milliárdokat, és jótékonykodjál és adományozz díjakat! Légy Magyarország elitjének része, és póker sikereid is bekerülnek a médiába, igazolva nagyságodat.

Rüdriger Safranski nem így gondolja. Rüdriger Safranski 1945-ben született, tehát már öreg, német, és filozófus. Mit lehet várni tőle? Esszét a gonoszról és a szabadságról, német alapossággal megírt filozófia történetet – Schopenhauerre, Nietzschere és Heideggerre kihegyezve, Hitler történeti szerepének elemzését, német önvizsgálatot és bűntudatot. Nekem ugyan a szabadságot a rockandroll jelenti, és a gonoszról, angyalról, ördögről Jim Morrison és Nick Cave jut az eszembe, de azért ezt a könyvet is elolvastam. Megvallom őszintén, időnként unatkoztam – ilyenkor ásítozom, grimaszokat vágok, meg a fülemet gyűrögetem, hogy el ne aludjak, és nem vagyok valami esztétikus látvány – viszont nagyon sok érdekeset is olvastam, főleg Szent Ágostonról, Kantról és Goetheről, akik igazán okos fickók voltak.

Safranski 330 oldalon végig rohan a világ és az ember történelmén, az ősrobbanástól és a teremtéstől kezdve a globalizációig, és az ember és a gonosz összefüggéseit kutatja. Az alaptétele az – és ebben egyet értünk – hogy az ember szabad, és ezért van lehetősége a gonosz megtapasztalására és átélésére; és ez a gonosz vagy az emberben rejtőzik, a tudata mélyén (Freud), vagy a világ végtelen üres közönyében (Sartre). Vagy-vagy, mondta Kirkegaard, de róla nincs szó, vagy csak alig. Amiben nem értünk egyet, az számosabb, vagy inkább fontosabb. Safranski szerint a felvilágosodásban gyökerező materialista tudomány vette el az ember hitét véglegesen Istentől, szenttől, transzcendenstől, etikustól, normálistól, stb. Nem így mondja, de én azt gondolom, hogy ő ezt gondolja, mondja. Ez az én interpretációm, az ő interrpetációjáról. (Narratív struktúra!) Ha nem hiszitek, járjatok utána! Safranski vallásos, és azt gondolja, hogy a nem vallásosak a GONOSZ szálláscsinálói. Safranski nagyon intelligens, és nem beszél nyíltan, de azért ezt lehet látni. Safranski öreg, mert már megtalálta a GONOSZt, és küzdeni akar ellene. Amíg fiatal volt, addig nevetett azokon, akik megtalálták a GONOSZt, sőt, még most is nevet azokon, akik más GONOSZt találtak meg, mint ő, de már nem keres, hanem harcol. No, nem baj. A rockandroll az szabadság, és ha angyallal, vagy ördöggel akarok találkozni, ott van nekem a mozi, pl. Coppola és Wenders, nem kell Safranskit olvasnom.

Kérdések a kommentelőkhőz:

1. Van Isten?
2. Mi az élet értelme? (A 42 nem jó válasz!)
3. Mi a szabadság?
4. Mi a gonosz?
5. Hallgassunk együtt valamikor és valahol rockandrollt?

Rüdriger Safranski: A GONOSZ avagy a szabadság drámája

Európa Könyvkiadó, 1999

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

Related posts:

1. Richard Yates: A szabadság útjai Egy fiatal házaspárról szól a regény, alig harminc évesek, két...

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A könyv kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

Ez nem az, aminek első olvasásra tűnhet, de akkor mi is? Chris Anderson szerint a hosszú farok (long tail) az internet üzleti modellje. Olyan keresleti görbe, amelyeknek csak “feje” és “farka” van. Azt állítja, hogy a kultúra (filmek, televízió, újságok, könyvek stb.) területén a nagy piacok ezzel a bizonyos “fej plusz farok” görbével írhatók le. Egy piac meghatározó részét néhány nagy szereplő uralja, a maradékon viszont nagyon sok osztozik. A gazdaság és a kultúra elmozdul a domináns „győztesektől” a „sokaság” felé.

Nézzük ezt a gyakorlatban! Vegyük, mondjuk a zenei CD-k forgalmát. Pontosan egy ilyen görbét látunk magunk előtt. A függőleges tengely mutatja a népszerűséget a forgalommal mérve, a vízszintesre pedig felkerülnek a CD-k címei, forgalom szerint csökkenő sorrendben, vagyis elöl a legnépszerűbbek, a végén pedig azok, amelyekből csak pár darab kelt el. A görbe elején, vagyis a fejben vannak a nagy slágerek. A fej azonban viszonylag rövid: a görbe meredek, majdnem függőleges lejtésbe kezd, majd jön a farok, a “futottak még” kategória. Anderson szerint mindezidáig a farok általában rövid volt, pontosabban nem sokkal a fej után, ahol a görbe már a vízszintes tengelyhez közelít, el volt vágva. Mi vágta el? A gazdaság törvényei, amelyek azt diktálták, hogy foglalkozni csak a slágerekkel érdemes, azzal, amit a nagy tömegek akarnak, a többi nem kifizetődő, csak foglalják a drága helyet a polcokon. Az eredmény: magasan tartott fej, rövid, lenyisszantott farok. Slágerekre épülő tömegkultúra: néhány film, amit mindenki megnéz, néhány tévéműsor, amelyeket másnap minden hivatalban kitárgyalnak, néhány dal, amit mindenki fütyül.

Mi változott? Ami eddig nem volt kifizetődő, az a technikai fejlődésnek köszönhetően az lett, vagyis olyan dolgokkal is érdemes foglalkozni, amelyekre eddig a menedzserek felhúzták az orrukat. Itt a digitalizálás, itt az internet, itt van egy sor más technológia. A kultúra területén “demokratizálódik” a termelés: mindenki írhat, mindenki zenélhet, mindenki filmezhet, akinek van egy számítógépe, egy mikrofonja meg egy kamerája. Demokratizálódik a forgalmazás is: az internetre, a hálóra feljutni nem ügy, lehet elektronikus boltot nyitni, lehet mindenféle közösségi portálokat, hálókat használni, olcsó díjú piacterekhez csatlakozni. Készlet nincs, drága polc nincs, raktár nincs, fuvar nincs. Az eredmény: a farok benépesül, meghosszabbodik, megvastagszik. Az eddigi “slágeralapú” piacok fej utáni része sok kis részpiacra bomlik. Olyan dalokkal, könyvekkel, műsorokkal is érdemes foglalkozni, amelyeknek csak pár vevője van. Ez a sajátos ízlésű vevőket és eladókat tömörítő részpiacokból álló valami a „long tail”

Mit hoz a jövő? Anderson azt mondja: a farok tele van szeméttel, és ez szükségszerű is, hiszen ilyen a farok természete. Ahol ennyi ember egyszer csak alkotni, publikálni kezd, ott ezerszer több lesz a szemét, mint a gyöngy és a gyémánt. A kígyó-görbe valószínűleg megmarad, de a feje alacsonyabban lesz, a farka hosszabbá és vastagabbá válik.

A long tail megváltoztathatja az információszerzés gyakorlatát is. Az információhoz való hozzáférés bármely témában leginkább néhány jelentős forrás segítségével történik (például az indexet vagy az origót olvassuk, a híradót nézzük, ha hírekre van szükségünk), azonban létezik még a hozzáférésnek egy fokozatosan kisebb gyakoriságú, de annál változatosabb formája, melyet a mainstream médiumok nem tudnak lefedni. Ez játékteret, megélhetési lehetőséget nyújt kisebb tartalomszolgáltatók számára is. (Például speciális témájú híroldalak böngészése, vagy (hír)keresők használata, vagy akár az Irakban szolgáló amerikai katonák blogjai.) Anderson arról is ír, miért érezzük magunkat kényelmetlenül a Wikipedia, a Google, vagy a blogok használatakor. A hagyományos, nagy tudású, tekintélyes szerkesztők által hitelesített médiával szemben ezek az információforrások valószínűségi elven működnek, kis mintával elég rossz eredményt adnak, de a minta növekedésével egyre pontosabbak lesznek. A blogok olyan szűk érdeklődési területeket képesek lefedni, amire a mainstream sajtó soha nem lenne képes. Egy jó blog nem akar mindenkinek mindent elmondani és ez így is van rendjén.

Chris Anderson: Hosszú farok: a végtelen választék átírja az üzlet szabályait (HVG Kiadó, 2007)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.

A cím ausztrál őslakos rembarrgna nyelven azt jelenti: ha lopózva próbáljuk becserkészni a kengurut, megérezheti verítékünk szagát. Ezt is megtudhatjuk Tore Janson érdekes és szórakoztató könyvéből. A példával azt igyekszik bizonyítani, hogy minden nyelv egyenlő, nincsenek fejlett ill. fejletlen nyelvek, csak a körülményekhez, a használathoz alkalmazkodó nyelvek vannak. Az említett ausztrál nyelv kevés hangot használ viszont nagyon fejlett a ragozása, a koiszán nyelvek (busmanok) viszont rengeteg hangot használnak (egyes nyelveik több mint százat) de egyszerű a mondattanuk. Vagy hogy közelebbi példát hozzunk: a spanyol öt alap magánhangzót használ, viszont rengeteg igealakot, az angol jóval kevesebb igealakot, viszont több hangot, diftongust. A természeti népek ill. az ipari civilizációban élő népek nyelveinek szókészlete is lehet egészen eltérő.

A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy mikor és miért keletkeztek a nyelvek. Milyenek lehetnek kétszáz vagy akár kétezer év múlva? Hány nyelvet beszéltek tízezer éve és hányat beszélnek most? Megismerkedhetünk a nagyobb nyelvjárásokkal, a nyelvi identitás fontosságával.

Megtudhatjuk, hogyan keletkeztek új nyelvek az utóbbi négyszáz évben, pl. a norvég, az afrikaans vagy a kreol. A kreol nyelvek kialakulása különösen érdekes. Ma kb. ötven nyelvet sorolnak a kreol nyelvek közé. A legtöbben a haitit beszélik (kb. 6 millióan), ami már irodalmi és oktatási nyelv is, de van olyan is amit csak alig száz ember használ (pl. a papiamenta). A Nyugat-Afrikából Amerikába szállított rabszolgák eleve soknyelvű területről származtak, és a rabszolgatartók szándékosan keverték is őket. Így egy-egy ültetvényen csak néhány ember beszélte ugyanazt a nyelvet. A nyelvi identitásuktól megfosztott emberek kénytelenek voltak egy új nyelvet létrehozni. A szókincs jelentős része a hajcsárok nyelvéből származott, mivel ezt muszáj volt megtanulni (angol, francia, spanyol, portugál, holland ill. ezek keveredése), de a nyelvtanuk nem feltétlenül hasonlított az adott nyelvre. Egy-két generáció alatt kialakult egy saját nyelv.

Hasonlóan érdekes a norvég és az afrikaans keletkezése, és a Janson által felvetett többi téma is. Olvassák el!

Tore Janson: Beszélj! – A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap (HVG Kiadó, 2003)

A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető

No related posts.

Hasonló Bejegyzések bitosítva a Yet Another Related Posts Plugin segtségével.