Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó
Beszélgetések Menyhárt Jenővel
A középkorban volt az szokásban, hogy a kivégzett hulláját ott hagyták lógni az akasztófán, hogy az ég madarai vájják ki a szemét, és lerohadjon róla a hús, és végül a csontváz darabjaira hullva essen a porba. Napjainkban inkább az jött a divatba, hogy kiássák a hullákat, aztán preparálják és kiállítják őket múzeumokban, hogy pénzért mutogathassák a látogatóknak. A mulandósággal és a halállal való szembesülés egy következő módozata, ha kivénhedt rocksztárok koncertjeire járunk, és nézzük, ahogy a fekete bőrgatyába bújtatott kövér valagukat riszálva, a fiatalságról és a szabadságról rikácsolnak. A nosztalgia jó biznisz, egész iparág települ rá, amely gyártja kegytárgyakat. A rockzenében ilyen kegytárgy lehet a búcsúkoncert, a rossz minőségű koncertfelvételek megjelentetése, és a zenekar, vagy énekes életét mitikus keretbe helyező interjúkötet. Korda Gyuri bácsi (én nem annyira szeretem őt: munkásságát, művészetét) állandó partnerének (nem Balázs Klári) könyvében egy egykori rocksztár-celeb életével ismerkedhetünk meg. Az Európa Kiadó nevű együttes énekese valóban egészen érdekes – megörökítésre érdemes életpályát futott be. A Kulich Gyula téri pszichiátriai intézettől, a külvárosi lerobbant művelődési házak koncerttermein keresztül jutott el Európa pénzügyi elitjének társaságaiba – így például 1993-ban már a Budapest Bank elnökével, a bokros-csomag névadójával közösen karácsonyozott -, majd dollármilliomos feleséget szerezve, a világ szellemi és gazdasági központjába, New Yorkba tette át székhelyét. Lúzerek vagyunk hozzá képest mind – gondolhatnánk, ha nem jött volna a maga választotta fordulat: mindent – pénzt, családot, karrier lehetőségét hátrahagyva a szabadságot, s az ezzel együtt járó nyomort választotta, és a továbbiakban egyszerű, magányos New Yorki szobafestő-mázolóként élte életét. Ez annyira fantasztikus, hogy már rockandroll, és biztosan én találtam ki.
Nem. A történet igaz, s akkor talán nem is a Gyuri bácsi póker partnere, hanem az igazi Para-Kovács Imre írta, szerkesztette, a Menyhárt Jenővel folytatott beszélgetések alapján.
De ki is ez a Menyhárt Jenő? Celeb? Nem. Kivénhedt rocksztár? Nem. Inkább hasonlít egy multinacionális vállalat topmenedzserére, aki végtelenül tudatosan éli életét, s állítása szerint már egészen fiatalon tökéletesen azonos volt a mostani önmagával, a racionális lénnyel, aki pontosan ismerte a saját korlátait, s ezek tudatában hozta meg döntéseit. Például így idézi fel az 1979-es évből, a katonaságtól való leszerelése utáni időszakból származó gondolatait:
„Amikor aztán néhány hónappal a leszerelésem után visszagondoltam az ott töltött időre, már teljesen másképp láttam a dolgokat. Mindez nekem akkor nagyon fontos tanulságokkal szolgált. Úgy tűnt számomra, hogy az emberekben nagyon erősen működnek olyan mentális folyamatok, amelyek segítségével lényegében csaknem bármilyen körülmények között hozzáidomul a környezetéhez, beleszokik abba, megtanul együtt létezni és érzelmileg, valamint intellektuálisan is kooperálni azzal. Ez nyilvánvalóan rendkívül hasznos képesség a túlélés szempontjából, ugyanakkor nagyon könnyen vezethet olyan helyzetekhez is az életben, hogy valaki testileg, lelkileg és szellemileg beleragad olyan szituációkba, amelyekben egyáltalán nem is akar benne lenni. Mindezt ráadásul még nem is feltétlenül fogja menet közben észrevenni magáról. Ha ez így van, akkor viszont tisztán látni tulajdonképpen csak előre és utólag lehet. Menet közben nem látszanak a dolgok, akkor történnek, valaki pedig csak korlátozott mértékben lehet egyszerre szereplője és nézője is ugyanannak a történetnek.”
Bölcs gondolatok, és bámulatos, hogy Menyhárt Jenő már húsz éves korában ilyen differenciáltan, a pszichológia nyelvezetét használva gondolkodott, miképpen csudálatos az is, hogy huszonöt évvel később, ilyen pontosan idézi fel az akkori önmagát. A történelem, a szociológia és a szociálpszichológia szakértői szerint az életút interjúkban nem a régmúlt eseményeiről, hanem a mesélő tudatában az egykori történésekről kialakított konstrukcióról kaphatunk képet – így már érthető a konzisztencia. Menyhárt elmeséli az életét, ahogy ma emlékezik rá, és egykori énjét a mai előképeként értelmezi, mutatja be. Ez a megközelítés alkalmas arra, hogy felidézzük az 1980-as évek Budapestje underground zenei életének eseményeit, az URH, a Trabant, és az Európa Kiadó Menyhárt Jenő látószögén keresztül megmutatkozó pályáját. Sorra feltűnnek a korszak kultikus figurái is (Baksa Soós, Dixi, Másik János, Müller Péter Sziámi, Víg Mihály), akik mind beléptek az interjúalany életébe – több-kevesebb nyomot hagyva maguk után.
Az idősebb olvasók számára Menyhárt csak valamiféle csodabogár, extrém és antiszociális pojáca lehet – ők ugyanis az elmúlt ötven évet egy csendes sarokban, a fal felé fordulva töltötték, s ott ilyen fejekkel nem találkozhattak. 1989 előtt Zsiguli, műbőrkanapé, balatoni nyaraló; a rendszerváltás után horvát tengerparti nyaralás és osztrák bunkó kispolgári élet – ez az ő nagy magyar álmuk!
A fiatalabbaknak ez az időszak már történelem. Ha elolvasnák a könyvet, láthatnák, hogy a Kádár-rendszer végnapjainak dekadens tahósága: Erdős elvtárs, a lemezkiadó guru okos és gátlástalan cinizmusa, vagy a titkosrendőrök egyszerre profi és ostoba agresszivitása a mai, globalizált világunk kisstílű, provinciális előképét mutatja. Ha elolvasnák, de ők meg nem olvasnak, és amilyen hülyék, egy többszörösen összetett mondatot képtelenek megérteni – ez a könyv meghaladja a szellemi színvonalukat.
Marad a középgeneráció, annak is az a része, amelyet megérintett a E.K. zenéje. Őket még érdekelheti a zenekar aktuális tagcseréinek, és lemezkészítési nehézségeinek meglehetősen fárasztó sorolása is, amit Para-Kovács és Menyhárt fanyar humora igyekszik oldani. Az igazi felüdülés akkor következik be, amikor Menyhárt áttér életének amerikai szakaszára. Bár „ez irányú tapasztalataim nincsenek, s azt gyanítom, New York túl van reklámozva”, itt érzem igazán hitelesnek a történetet. Ahogy közeledünk a jelenhez, a mesélő cselekvésének motivációi egyre logikusabbá válnak, és fokozatosan kirajzolódik a mai, a környezetvédő Greenpeace aktivista Menyhárt Jenő képe. A Beoneers – Menyhárt legutolsó, Amerikában szervezett együttese – zenéje és szövegvilága, valamint az idén megjelent Agitátor című, „kissé” didaktikus könyv gondolatai is visszaigazolják az egész interjúkötet szemléletét: egy, a társadalmi konvencióktól független, rendkívül igényes, környezettudatos, valóban jövőbe tekintő, nyitott személyiséget ismerhetünk meg.
De hol marad rockandroll? Menyhárt öregszik, és már túl lépett rajta. Nem akar kivénhedt rocksztárt játszani, őt mindig is csak a jelen és a jövő érdekelte, és nem a múlt. Akkor meg mi a f…nak mesél a régi időkről? Zene nélkül az egész, különben is csak csontváz, amit pénzért lehet mutogatni múzeumokban!
A rockandroll a megmerevedett, kiüresedett – tehát már halott – formák és tartalmak elleni lázadás jegyében született. A rockandroll az élet zenéje, a spontán felszabadult érzelmek szabad áramlása jellemzi. A rockandroll a fiatalok nyitott gondolkodásának és szabadságának megtestesítője. Az Európa Kiadó zenéje nagyszerű rockandroll.
Egyszer a nyolcvanas évek közepén a Ráday jazzklubba mentem koncertre, szokás szerint egyedül, és szokás szerint a koncert kezdete előtt már jóval odaérkeztem, amikor az alagsorból zenét hallottam felszűrődni. Lementem a lépcsőn, és egy félig nyitott ajtó mögül meghallottam játszani az Európa Kiadót, éppen próbáltak. Nagyon tetszett, elementáris zenét hallottam, a jazzkoncertre sem mentem fel, azóta is ott ülök és hallgatom őket. Yeeah!
Para-Kovács Imre: Amerika Kiadó – Beszélgetések Menyhárt Jenővel.
Glória Kiadó, Budapest, 2006
A FSZEK könyvtáraiban kölcsönözhető.
Nincs kapcsolódó írás.
Kedves vrzs! Előrebocsátanám, hogy szeretem a kiadót, de mostanában már ritkán hallgatom. Hogy miért? Nos ugyanazért, amiért azt gondolom, hogy sok mai, egyébként értelmes, nyitott fiatal (bizony, sok ilyen van, de hát persze az én, mi időnkben…) se tenné ugyanezt. Egyszerűen azért, mert NEM ELÉG JÓK. Annak, aki nem élte át a nyolcvanas éveket (én is csak a végén voltam úgy ahogy tudatomnál), soha nem fog semmit jelenteni ez a zene. Mert ezt a zenét nem lehet csak magáért szeretni, kell hozzá a légkör, ami, hála az égnek, elveszett. Ugyanezért vesztette el jó pár zenész a talajt maga alól a rendszerváltás után. A lázadás együtt járt azzal, hogy a Rendszer által határozták meg magukat. Keveseknek sikerült megújulniuk. (Örülök, hogy Menyhárt Jenő talált új életcélt.)
Kedves bagabo!
Két válaszom is volna a rendkívül tartalmas hozzászólásodra, mely silány, láthatólag minden igényesség nélkül összegányolt dolgozatom sarokpontjait szétzúzva, vakító fáklyaként világítja be szellemem sötét éjszakáját.
1. Röviden: DE ELÉG JÓK. (Úgy érzem, ezzel a válasszal sikerült felkapaszkodnom abba az olümposzi magasságba, ahol Te fogalmaztad meg legfőbb érvedet: „NEM ELÉG JÓK.”)
2. Kicsit hosszabban: Természetesen tudtam, hogy amikor megjegyzéseket teszek Korda Gyuri bácsi és Balázs Klári művésznő munkásságára, akkor kiváltom haragodat, de azért azt nem gondoltam volna, hogy düh lila ködje annyira beborítja közmondásosan aromói agyvelejedet, hogy teljesen elveszíted a tisztánlátásodat.
Mikor kifogásoltam én, hogy Te, vagy bárki más nem hallgat Európa Kiadót? Miért érdekelne az, hogy Te milyen zenét szeretsz, amikor az Európa Kiadó énekeséről szóló könyvre szeretném felhívni a figyelmet?
Ironikus, és leegyszerűsítő bunkóságával önironikusnak szánt megjegyzéseimmel, provokációimmal, éppen arra hívtam fel a figyelmet, hogy e könyv azok számára is érdekes lehet, akik nem szeretik az Európa Kiadó zenéjét. Az idősebbek ne legyenek begyepesedettek, a fiatalabbak pedig ne legyenek felületesek, és fedezzék fel azt a korábbi nemzedékek életéből, ami értékes, szórakoztató, és tanulságos lehet.
Befejezésül, a régi ismeretségünkre való tekintettel, engedd meg nekem, hogy felhívjam a figyelmedet arra a – könyvismertetésem tárgyával nem összefüggő – tényre, hogy vannak ugyan olyan zenék, amelyek a saját koruktól függetlenül megállják a helyüket – ezek elsősorban a klasszikusnak, vagy komolynak nevezett zeneszerzők művei, de ettől még a saját koruk szellemét tükröző darabok is lehetnek értékesek. Én szeretem Bach és Bartók, Verdi és Kurtág, Mozart és Ligeti muzsikáját, de ez nem tántoríthat el a Beatles és Cream, Charlie Parker és John Coltrane, a Led Zeppelin és a Pink Floyd, a Kex és a Mini, John Zorn és Evan Parker, a Kispál és a Kaukázus, és igen, az Európa Kiadó zenéjétől sem. Saját könyvismertetőmbe pedig a szerintem leginkább odaillőt fogom választani, még ha ezzel le is leplezem koromat – csütörtökön leszek ötven (vagy hetven?) éves – mikor megyünk sörözni?
Szia: VrZs
Örömmel látom, hogy sikeres provokációdra sikeres provokációval válaszoltam.
Egyébként én hallgattam mostanában Őket, pont ekkor ért váratlanul a felfedezés,
hogy ha először hallanám Őket, valószínűleg az lenne ez utolsó alkalom. Ez persze
nem így van, lesz… Hát igen, azt a Korda Györgyös megjegyzést nem kellet volna!
Szóval elégtételt követelek, mondjuk péntek este! Többiek?
Ja, a klasszikus és populáris közt tényleg ilyen éles a határ? Ez valódi kérdés, én
nem tudom…
igen
Köszi! És a péntek este?
arra válaszoltam
Jó lesz nekünk! Többiek?
Nekem jó!
Futnom kell majd haza, de egy köszöntés erejéig boldogan csatlakoznék!
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.