Sir Terence
Lovaggá ütötték Terry Pratchettet a Korongvilág regények szerzőjét. Terence David John Pratchett angol fantasy és sci-fi szerző 1948-ban született Beaconsfieldben. Állítása szerint művelségét a helyi közkönyvtárnak köszönheti, egyik kedvenc hőse is könyvtáros. (!) A Korongvilág sorozatot 1983-ban kezdte publikálni, és mára több mint negyven részesre duzzadt. Ezek a gyakran humoros, szatirikus regények világunk allagóriájaként olvashatók, mint egyfajta párhuzamos univerzum történései. Regényeiből több színházi és filmes adaptáció készült, karektereit számítógépes játékokhoz használták. A Korongvilágon kívül írt sience fictiont, tudományos munkákat, lelkes résztvevője az orángutánok védelmét szolgáló kampányoknak és saját csillagvizsgálót épített a ketjében.
Egy regény, amelyet nehéz beskatulyázni, és amely (többek között) ettől is olyan jó. Egy klasszikus kelet-európai írás, na persze nem szigorúan földrajzi értelemben. Kapunk egy kis ízelítőt a lengyel kilencvenes évek – mégoly ismerős – világából, hogy aztán a nem kevésbé ismerős nyolcvanas években találjuk magunkat. A szereplők, élethelyzeteik, problémamegoldási (vagy kikerülési) módszereik is mintha a mieink lennének, szóval újra csak a jó Kelet-Európa (nagyon nem földrajzi értelemben). A könyv feléig mintha egy Kundera regényt olvasnánk, a régebbiek közül. Bevallom, nekem már ez is elég ahhoz, hogy jól érezzem magam. Pedig ekkor a java még hátravan. A hétköznapi történet folyásában egyre több zavaró, oda nem illő elem jelenik meg, hogy aztán teljesen megforduljon velünk a világ. Legyen elég annyi, hogy a sci-fi kedvelői sem fognak csalódni, ha kezükbe veszik ezt a könyvet, amely az identitás problémáját körüljáró filozófiai kalandregényként is megállja a helyét. És hogy valójában miről is szól a könyv? Ez az, amiről – könyvajánlótól teljesen szokatlan módon – most egy sort sem szeretnék írni. Sőt! Ha rám hallgatnak, elmennek a legközelebbi könyvtárba, ahol ki tudják kölcsönözni, aztán leveszik a borítót (amit remélhetőleg nem ragasztottak a könyvre) és még a fülszöveget sem olvassák el. Ha rám hallgatnak… Miért tennék ezt? Higgyék el, kult-gyanús alkotással van dolgunk, egy nagyon nem mindennapi olvasmánnyal, amely után bennem csak egy egészen kis hiányérzet maradt. A szerző, az elbeszélő személyének gyakori változtatásával néha kissé mintha hűtlen maradna néhány (na jó, leginkább egy, időrendben az első) szereplőjéhez. Persze ez sem öncélú, a regény szerkezetéből adódik, amely pedig szorosan összefügg a tartalommal. Szóval lehet, hogy a kákán is csomót… Kultusz könyv? Tegyenek egy próbát, megéri!
