Könyvtárosok könyves blogja

avagy romantikus, bár kissé hosszadalmas történetek egy magányos férfiről, akinek izzott a szíve, és aki még akkor is harcolt, amikor már túl volt mindenen, és nem várt rá más, csak a halál.

Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad:

„A ház az öböl és a nyílt tenger közt nyúló keskeny földnyelv legmagasabb pontján épült. Átvészelt három hurrikánt, szilárdan épült, mint egy hajó. Passzátszéltől megdőlt szálas kókuszpálmák árnyékolták, s az óceán felől az ember kisétálhatott az ajtaján, le a szirten, át a fehér homokon, bele a Golf-áramlatba. Az Áramlat vize általában sötétkék volt, ha az ember a szárazföld felől nézte, és ha nem fújt a szél. De ha az ember belegázolt, a lisztfehér homok fölött csak víz világoszöldje csillogott, s az ember a nagy hal árnyékát már jóval azelőtt észrevette, hogy odaért volna a part közelébe.

Biztonságos és remek fürdőhely volt ez nappal, de éjszaka úszásra nem való. Éjszaka a cápák közel húzódtak a parthoz, ott vadásztak az Áramlat szegélyén, és a ház felső verandájáról csöndes éjszakákon hallani lehetett a megkergetett halak csobbanását, és ha az ember lement a partra, látta a cápák derengő nyomát a vízen. Éjszaka a cápa nem fél, de tőle fél minden. Nappal azonban óvakodik a fehér homoktól, s ha mégis bejönne, árnyékát az ember messziről észreveszi.

A házban egy férfi lakott, név szerint Thomas Hudson, aki jó festő volt, és az év nagyobb részén ott dolgozott a szigeten. Ha az ember már elég rég óta lakik ezen a szélességi fokon, az évszakok változása éppoly fontossá válik számára, mint bárhol másutt, és Thomas Hudson, mert szerette a szigetet, el nem mulasztott volna egyetlen tavaszt vagy nyarat, őszt vagy telet.

A nyár néha nagyon forró volt, ha a szél augusztusban elállt, vagy ha a passzát júniusban vagy júliusban nagy néha elmaradt. Hurrikán jöhetett szeptemberben, októberben, sőt, akár november elején, szeszélyes trópusi vihar meg támadhatott bármikor, júniustól kezdve. De az igazi hurrikánhónapokban szép volt az idő, ha épp nem volt vihar.

Thomas Hudson már sok éve tanulmányozta a trópusi viharokat, s már az égről meg tudta állapítani, mikor van légköri zavar, jóval azelőtt, hogy a barométer jelezte volna. Tudta, hogy kell a vihar helyét meghatározni, s hogy milyen óvintézkedéseket kell tenni ellene. Azt is tudta, mi az, ha az ember a sziget többi lakóival él át egy hurrikánt, s hogy a hurrikán milyen szorosan összefűzi mindazokat, akik együtt élték át. És tudta, a hurrikán lehet olyan gonosz, hogy semmi sem éli túl. És mégis, mindig arra gondolt, ha ilyen gonosz hurrikán támad, szeretne maga is ott lenni, hogy a házzal együtt pusztuljon, ha az elpusztul.

A házban legalább annyira hajón érezte magát az ember, mint házban. Helyét úgy választották meg, hogy kibírja a vihart, s úgy beleépült a szigetbe, mintha maga is része lenne; de az ember minden ablakából a tengert látta, és jó kereszthuzata volt, s így hűvös alvás esett benne a legforróbb éjszakákon is. A házat fehérre meszelték, hogy nyáron hűvös legyen, s kint a tengeren, már messziről látni lehetett. Ez volt a legmagasabb tárgy a szigeten, kivéve a hosszan elnyúló, magas kazuárfaültetvényt, amelyet az ember akkor pillantott meg, mikor a sziget kiemelkedett a tengerből. Röviddel azután, hogy a kazuárfák sötét foltját meglátta a tenger színe fölött, meglátta a ház fehér tömegét is. Aztán, ahogy közelebb ért, teljes hosszában kiemelkedett a sziget, a kókuszpálmák, a deszkaházak, a part fehér vonala, s azon túl a Déli Sziget zöldje. Thomas Hudson sosem a házat látta a szigeten, hanem hogy a látvány boldoggá teszi. A házat mindig nőnek képzelte, akár egy hajót. Télen, ha északi szél fújt, és igazán hideg volt, a ház meleg volt és kényelmes, mert itt állt az egyetlen kandalló a szigeten. Nagy, nyitott kandalló volt, és Thomas Hudson uszadékfát égetett benne.

Nagy halom uszadékfát rakott fel a ház déli fala mellett. A fát kifehérítette a nap, tisztára súrolta a szélfútta homok, s ő annyira megszerette egyik-másik darabot, hogy gyűlölte elégetni. De a nagy viharok után a part mentén mindig volt újabb uszadékfa, s ő úgy találta, még a kedves darabjait is jó mulatság tűzre vetni. Tudta, hogy a tenger majd mintáz újabbakat, s a hideg éjszakákon ott ült egy nagy karosszékben a tűz előtt, olvasott a nehéz deszkaasztalon álló lámpa fényénél, s miközben olvasott, fölnézett, hallgatta a kint fúvó északnyugati szelet, a parton meg a törőhullámok robaját, s figyelte, mint égnek a nagy, kifakult uszadékfadarabok.

Néha kitette a lámpát, lefeküdt a szőnyegre, s nézte, mint színeződik el a tengeri sótól és a fába szorult homoktól a lángok szegélye. A padlón a szeme egy magasságban volt az égő fával, látta a fából kicsapó lángok körvonalát, s ettől szomorú is lett, meg boldog is. Így hatott rá minden égő fadarab. De az égő uszadék fa valami meghatározhatatlan érzést keltett benne. Arra gondolt, ha annyira szereti, valószínűleg bűn elégetni; de bűntudatot nem érzett miatta.

Ahogy ott feküdt, érezte a ház alatt a szelet, ámbár a szél lent a ház sarkát csapkodta, becsapott a tengeri fű, a bojtorján gyökere közé, s bele magába a homokba is. A padlón érezte a hullámok roppanását, mint ahogy, emlékszik, érezte a nehéz lövegek tüzét is, ha ott feküdt a földön valami üteg közelében, réges-régen, kölyökkorában.

A kandalló nagyszerű dolog volt így télen, a többi hónap során mindig szeretettel nézte, s arra gondolt, milyen is lesz megint, ha beáll a tél. A szigeten a tél volt a legjobb valamennyi évszak közül, s alig várta már egész évben.”

Ernest Hemingway: Szigetek az Áramlatban. Göncz Árpád fordítása.

Nincs kapcsolódó írás.