Parsons, eddig megjelent regényei a ma családjáról, annak változásáról, a családban betöltött régi és új szerepekről, generációk különféle látásmódjáról szóltak.
Sokan vártuk az újabb regényt, mert jó volt azt a sokféle nézőpontot megismerni, ahogy szereplői látták a jelent.
Nem ilyen regény jött.
Vagyis tulajdonképpen ez is erről szól, csak ez egy rétegkönyv, ahogy a zene is az, melyről szól, rétegzene. Ezért sokan csalódni fognak, de mivel ilyen témájú regény kevés született, aki otthon van a műfajban, hívjam inkább életérzésnek, az örülni fog neki.
Ennek a könyvnek meg kell találni az olvasóját, aki érezni fogja belőle, „ hogy igenis létezik – a közösségérzet, amit megsejteni vélt a játszótéren, ahol a többiek Beatles-dalokat énekeltek … a közös érzelmek világa. … igenis létező valami. Nemcsak illúzió, nem csak duma, Mindaz, amit a zenéből kihallani vélt, valóságos.”
Ezt a játékot Angliában is ugyanúgy játsszák, mint itthon.
A regény 1977-ben játszódik egyetlen éjszakán (nekem többnek tűnt, nem is tudom, hogy fért bele ennyi esemény egyetlen éjszakába). Belecsöppenünk egy rockzenei magazin szerkesztőségi életébe.
Négy zenerajongó fiatal újságíró végzi a feladatát. A lapnak meg kell jelennie, tehát van a feladat, amit mindenáron el kell végezni, pl. interjút kell készíteni a városban egy napig tartózkodó John Lennonnal. Eközben végigélhetjük velük igen kusza párkapcsolataik egy-egy jelenetét, megismerhetjük álláspontjaikat a szélsőségesek politikai megmozdulásairól, a vandalizmusról. Tanúi lehetünk belső vívódásaiknak a felnőni – nem felnőni kérdéséről, a szülői elvárásoknak való megfelelésről vagy meg nem felelésről.
És mindig visszakanyarodunk a zenéhez, a zene jelentőségéhez a főszereplők, és azok életében, akiknek a lapot írják.
Annak, aki nincs otthon ebben a közegben fárasztóan sok a zenekar. Tele van a könyv ismert és ismeretlen nevekkel, számcímekkel, melyek nem szokványosan, magyarra vannak fordítva. Az utalások egy része – mivel összefügg a zenei stílusokkal, azt hiszem – sokak számára érthetetlen is marad, ezért kizárólag zenerajongók fogják értékelni.
A könyv kölcsönözhető a FSZEK könyvtáraiban.
Kapcsolódó írások:
- Egy angyal önéletrajzai „Schein Gábor könyvében egy elbeszélő, egy angyal mesél el két,...
Én az “Apa és fia” című regényt olvastam tőle, ami teljesen rendben volt. Ha létezik olyan, hogy női irodalom, akkor az egy pasikönyv. És ha már pasikönyv, akkor Hornby “Pop, csajok, satöbbi” és “Egy fiúról”, mindenképp!
Amikor olvastam a Nem lehetsz angyal…-t először nekem is a „Pop, csajok, satöbbi” jutott az eszembe a zene iránti rajongás és elkötelezettség miatt miatt. Viszont e könyv cselekménye akkor játszódik, amikor én születtem, és ez a fegyvertény már a kezdetektől furcsán vonzóvá tette nekem az egész sztorit. A zenei vonal szerintem csak díszlet, felütés; a lényeg nem ez. Igazi ütős, mai történet ez, klasszikus döntéshelyzetekkel, próbatételekkel és különös megoldásokkal; illetve egyfajta társadalmi látlelet az angol középosztályról, meg az alsó középosztály bezártságáról. A zene jelentősége csupán annyi, hogy segítségével különböző, egymás mellett párhuzamosan élő, és egymásról semmit sem tudó világokba pillanthatunk bele. A főszereplő srácok (még Skip is) pedig olyan ismerősek: mintha mind a haverunk lenne. És mind egy éjszaka alatt válnak felnőtté.
Egy gondom van a könyvvel: hemzseg a sajtóhibától (sajnos már az Európa sem a régi), ami kicsit ront a fordítás hitelén.
Én is az Apa és fia, valamint a Férj és feleség c. regényt olvastam Parsonstól. Olvastatják magukat, cselekményük közel áll mindennapi életünkhöz, örömeinkhez, bánatainkhoz. Gratulálok a többi íráshoz is!
Van véleményed? Írd meg!
Sajna ahhoz, hogy kiírhasd magadből amit szeretnél elmondani, előbb előbb be kell jelentkezned.